Isten hozott engem Houtenben (ejtsd: háuten), még élek. Rázós volt az indulás, de nem volt időm kiborulni. Ez volt az első repülőutam, úgyhogy eleinte leginkább csak ezen izgultam. Mindenen a maga idejében. Mint mindig, utólag jöttem rá, hogy nem olyan nagy kihívás becsekkolni.:) A következő projekt az ablak-melletti-hely-vadászat volt, ez is elég könnyen ment. A stewardess elénekelte két nyelven a tudnivalókat (pl. hogyan nyomjuk a mellettünk ülő arcába az oxigénmaszkot), majd gurulni kezdtünk a kifutóra, és ekkor megláttam az integető kiccsaládom. (Ezen a képen, akár hiszitek, akár nem, ez van megörökítve.) Ezen nagyon meghatódtam, de megint csak nem volt időm amúgy rendesen elbőgni magam, mert egyszer csak a gyomrom az agyamba szállt. Gondolom, ezt nevezik felemelő élménynek. :) Amúgy tényleg lenyűgöző volt az út. Az érzés, a látvány, és a tudat, hogy csaknem 10 000 méter magasan vagyok a nagy semmiben...

Az előttem lévő ülés támláján a WizzAir reklámszlogenje volt látható:

Abban a pillanatban minden szempontból odaillőnek éreztem, és el is döntöttem, hogy ez lesz a jelmondatom. Átsegít mindenen.

Az érkezésem is kalandos volt, ugyanis miután egy darabig az arcomra fagyott üdvözült mosollyal keringtem az eindhoveni reptéren, rá kellett jönnöm, hogy vendéglátóim nincsenek sehol, de legalábbis ott biztos nem, ahol én vagyok. Két sikertelen sms-sel és ötpercnyi tanácstalan fejforgatással később odajött hozzám A, aki az apuka, és nagyon érdekes kiejtéssel szabadkozott valamit. Majd futva elindult a kocsija felé, én meg egy 20 kilós bőrönddel és egy 10 kilós válltáskával loholtam utána. Azért nagyon aranyos volt, útközben tört angollal próbált érdekességekről mesélni, pl. a konzervatív és a liberális beállítottságú lakosság megoszlásáról az egyes városokban... Nagyon kellett koncentrálnom, hogy kihámozzam az értelmét annak, amit mond (főleg abban az állapotban), így megint nem maradt egy szál neuronom se idegeskedésre.

Houten egy kertváros, sok egyforma sorházzal, kanálisokkal, kis hidakkal, bicikliutakkal és játszóterekkel. (Sok képet csináltam róla.) Ami azonnal megragadott, mikor megérkeztünk, a házunk közelében álló kis kastély, a Schonauwen. Így néz ki:

 Azóta sokszor jártam arra, nagyon közel van a házunkhoz, voltaképpen egy sarokra.

A házban kedvesen fogadtak, de nem túl nagy lelkesedéssel, inkább amolyan közömbös nyugalommal, már ami Y-t (az anyukát) illeti. Nem tudtam, hova tegyem, csak figyeltem, hogy mi lesz. Az első dolog amivel megkínáltak a stroopwafel volt, pont amiről É mesélte, hogy mennyire isteni, és mennyire hízlal. És mondanom sem kell, hogy mennyire rákattantam. (Gyengébbek kedvéért: É a barátnőm, ő ihlette ezt a kis kiruccanást, és maga is itt néderlandol azóta is.) Nem kínáltak meg ebéddel, ami furcsa volt, de később kiderült, hogy nem is esznek meleg ételt délben, csak esténként, de akkor sem mindig. Kenyeret esznek egyfolytában. A gyerekek cukros kenyeret. Ennyi. Kell az egészséges fejlődésnek.

Megmutatták a szobámat, amit egy raktárhelyiségből alakítottak át az érkezésem előtt, tehát biztosan sokat dolgoztak rajta. Most vadiúj bútorok és padlószőnyeg vannak benne, minden hófehér. Kicsit ridegnek tűnt nekem, főleg az első éjszakákon, de már az egyik ablakra felkerült egy sötétkék függöny, és fűtést is harcoltam ki magamnak (persze, csak éjszakára).

Ezután kiderült, hogy Y és a gyerekek kis szombati vásárolgatásra készülnek, a gyerekeknek szép ruha kell a másnapi családi összejövetelre, meg otthonra pár dolog a supermarketből. (Csaknem az egyetlen közért, ami Hollandiában található, az Albert Heijn. Az viszont majdnem mindenhol van. A magyarok nem túlzottan elégedettek vele: kicsi a választék, főleg ami húsféléket, felvágottakat és pékárut illeti, és nagyon drága. Viszont több biotermék van, mint otthon, és ez más üzletekre is igaz itt.) Bár nem kényszerítettek, úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk, nem akartam túl zárkózottnak (vagynemtommilyennek) tűnni.

Mikor elkezdtük járni egy kicsike téren az egymás melletti babaruha boltokat, akkor éreztem, hogy mindjárt elájulok. De azért igyekeztem megcsodálni az apró ingecskéket és szoknyákat, és véleményt formálni, miszerint melyik lenne C-nek a legmegfelelőbb (ő az egyéves pici lány).

Utána ugyanezen a téren fagyi-és-kávéztunk egyet,

és egy nagy séta keretében jutottunk haza, ami jó volt, mert mindenféléről beszélgettünk közben Y-vel, kicsikét feloldódtam. (Bár a félholland-félangol karattyolás továbbra is némi kihívást jelent.)

Otthon kipakoltam a szobámban, és gondoltam, skype-olok is egy gyorsat. Na és akkor kiderült, hogy nincsen net a szobámban. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor kezdett aznapra elszakadni a cérna... Próbáltam elmagyarázni A-nak, hogy mi ilyenkor a teendő, mert az én apukám felkészített minden eshetőségre (nyilván egy jelerősítő router kell az emeletre, ahol a szobám van), de A nem akarta elhinni, hogy én is értek a dologhoz, úgyhogy elutasította ezt a megoldást, és szép kedvesen elmagyarázta, hogy az én gépem a szar, és majd ő hoz bele egy adaptert és minden fasza lesz. (Persze, azóta hozott is egyet, és persze, hogy nem működik azzal sem.)

Szóval, bevallom, este össze voltam törve. Ingertúladagolás volt a javából.

Másnap újult erővel ébredtem, és volt időm helyre tenni a dolgokat. Egyedül voltam a házban, a családi összejövetelre szerencsére nem cipeltek magukkal. Kiélveztem a végtelen-melegvíz nyújtotta örömöket, kényelmesen tudtam netezni az alsó szinten. É-vel is megbeszéltük, hogy kedden este találkozunk Utrechtben. Meg persze, sétáltam is egy nagyot. (Lásd: galéria > 2.nap.) 

Este Y-vel átrágtuk a menetrendet, ami kicsit zavaros volt, mert a saját holland jegyzeteiben aláhuzigálta a dolgokat, és néhol angolul odafirkantott valamit mellé. Nagyjából az derült ki, hogy heti három napot (hétfő, szerda, péntek) kell végig a gyerekekkel töltenem, a maradék két napon az óvodában vannak, amit Mickey's-nek hívnak. Ebből az egyik napon néhány házimunkát kell elvégeznem, és utána szabad vagyok. A hétvégém szintén szabad. (Ezen a héten, ebből nem sok minden stimmelt, 12 órát töltöttem a teljes napokon a gyerekekkel, vécére sem nagyon tudtam kimenni, ugyanakkor pénteken Y elvitte őket a Mickey's-be, nem tudom pontosan miért. Azt mondta, majd a hétvégén jobban megismerem őket, de nem nagyon láttuk egymást a hétvégén...)

Azt hiszem egész jól kijövök a két kis törpével. F három éves, és nagyon féltékeny a kishúgára. Elég érzékeny gyerek, de nagyon szeretetreméltó. Sokat beszél hozzám, sajnos egyelőre nagy részét nem értem, de máris felszedtem néhány holland kifejezést meg mondatot, szóval gyorsan tanulok. C-vel nincs szükségem egyelőre a nyelvre a kommunikációhoz, teljesen jól érti anélkül is. Bár ő a kis kedvenc, hamar rájött, hogy én nem úgy reagálok a hisztire, mint az anyja, így kár próbálkozni. Amúgy nagyon életrevaló, vidám kislány.

Így igazából a hétfő nagyobb gondok nélkül telt el, de nagyon fárasztó volt. Két ilyen kis kerti cirkálóval egyszerre, nem könnyű, de megbirkózom vele. És idővel egyre jobb lesz.

Amúgy az első közös kalandunk épp Schonauwennél volt, ahol a kanális túloldalán egy nagy csapat lúd indult el felénk. Én boldogan mutogattam a gyerekeknek, még a fényképezőgépem is elővettem, de aztán elkezdtem kapisgálni, hogy ezek nem csak úgy úszkálnak, hanem egyenesen felénk úsznak nagy gágogással. A két gyerek a duplababakocsiban bámult várakozón, hát fogtam őket, és futottunk egy nagyot. Közben azt kiabáltam „wáááááááá, geese-attack! Heeeelp!”, F és C meg visítva nevettek.:) Jó volt.

Este jöttek az újabb kérdőjelek. Ugyanis ki kellett porszívóznom az egész alsó szintet, amit a legprecízebben meg is tettem, erre este kb Y-vel egyidőben megérkezett a házifodrász (!) és az egész család összes haját a földre vagdosta a nappaliban. Én meg csak néztem, mint egy uborka. Y-t sajnos azóta sem tudom hova tenni, de remélem, hogy csak dilisek, és nem direkt bunkók néha, és idővel majd hozzászokom.

Kedden szabadnapom volt, sétáltam egy nagyot a környéken, egészen a houteni állomásig, majd bevonatoztam Utrechtbe, de nem töltöttem ott időt, hanem felszálltam egy buszra, és elmentem Bilthovenbe É-hez. Tök jó ötlet volt. Megnyugtatott, a családja is szívesen látott és magyar módra kiadós, meleg ebédet ettem, az érkezésem óta először. Az is vígasztaló volt, hogy ott is épp akkora káosz van, tehát ez nem rendellenesség itt, egyszerűen hozzá kell szokni a holland mentalitáshoz.

Utána együtt mentünk be Utrechtbe, találkoztunk két holland sráccal, akik nagyon kedvesek és jófejek, baromi jó humorérzékük van, és ezt nagyra értékelem. (Ez azért nem minden hollandra jellemző.)

Sétáltunk egyet a belvárosban, megnéztük a nevezetes Dómtornyot, amiről érdekességet is meséltek. Magát a katedrálist mindenféle atrocitások érték 13. századbeli első megépülése óta (tűzvész, rombolás), és a végeredmény, hogy a tornyot és az épület másik felét összekötő folyosó soha nem épült meg, ezt jelképezi a falán látható plakát.

Ezek a képek később készültek, nappali fénynél.

A hazajutás nem volt zökkenőmentes. Még befelémenet kiderült, hogy az állomás, aminek még a vonatmenetrendjét is megnéztem a neten, még meg sem épült. (!) A buszt nem találtam meg, de napközben nem is bántam, szép idő volt. Visszafelé azonban tanácstalan voltam, hogy merre keressem, ezért felhívtam Y-t, aki hűvösen közölte, hogy kérdezzek meg valakit az állomáson. Végül A értem jött kocsival, nagyon rendes volt, de Y nyíltan ellenséges, mikor hazaértem. Az első konfrontáció. Én is dühös voltam. De másnap, mintha mi sem történt volna. Úgy döntöttem, megint, hogy várok még az ítélkezéssel.

Szerdán voltunk játszótéren a gyerekekkel, semmi extra nem történt. Jól éreztem magam velük, és szép volt az idő. F nagyon jófej volt az utcán, a kismotorjával jött, de ahogy szóltam, hogy ne menjen messzebb, vagy álljon meg az úttesten, rögtön hallgatott rám.

Csütörtökön először vittem sétálni D-t, a család kutyáját, amitől tartottam kicsit, de fegyelmezetten viselkedett, én meg tökre élvezem, igazi kikapcsolódás kutyát sétáltatni. Azt is felfedeztem, hogy közel van hozzánk az Amsterdam-Rijkskanal nevű folyó, aminek a partján egy sétány van végig magas (nyír?)fák között.

Aztán takarítottam az emeleten a gyerekek szobájában, meg a lépcsőhában. Nem volt piskóta, kb minden úszott a koszban. De dél körül sikerült végeznem, ebédeltem, és bementem Utrechtbe. (Ezúttal a buszt is megtaláltam Houtenben.) Ott Á-val találkoztam, aki egy utrechti magyar srác, É korábban összehozott minket neten. Tök jó volt, baromi nagyot sétáltunk Utrechtben - a városnak elbűvölő, sajátos hangulata van - és közben nagyot beszélgettünk. Voltunk két vagy három gyönyörű parkban, láttam coffee shopokat, és gyönyörű épületeket is. Sem bicikli, sem autó nem ütött el, ami kész csoda: a közlekedés kaotikusabb, mint Prágában volt pár éve - de csak ebben a városban. Rengeteg kép készült, keressétek a galérián. (Igen, ez már a 6.nap!) Ezúttal sem volt időm a nevezetességeket külön tanulmányozni, de erre még lesz időm, azt hiszem, és akkor majd jövök az anyaggal.:) Amikor már eléggé kimerültünk, a vonathoz közel egy sátorban ittunk sört, amit az aktuális színház-zene fesztivál alkalmából emeltek a kis téren. Egy koncertet is hallhattunk, ami egész jó volt. Tizenkét éves kölykök játszottak Nirvana-számokat, meg egyéb rockslágereket, és a "frontemberük" nagyon tehetségesen énekelt a korához képest. Felvételt is készítettem róla, szintén megtaláljátok a galérián.

Késő este értem haza, és még annak ellenére is hazataláltam, hogy egy buszvezető elküldött az ellentétes irányba...:)

Másnap végre elkísértem Y-t és a gyerekeket a Mickey's-be, hogy tudjam, hol van, meg hogy bemutasson, mert délután már én mentem értük. Az óvoda minden egyes ajtaja kóddal nyílik, lifttel lehet benne közlekedni. (Tudni kell, hogy egészen más rendszer van Hollandiában az óvodát és az iskolát illetően. A bölcsi és ovi együtt van, ún. day-care, nem kötelező minden nap, és mindenki fizet érte, de úgy tudom a keresetükkel arányosan. Az iskolát már négyéves korukban kezdik, és gondolom valamiféle készségfejlesztés van az első években.) Ha nem nézem meg hol van, a Mickey's, akkor is megtalálom, mert szintén egy sarokra van, a Schonauwennel szemben kb. Persze, nálam sosem lehet tudni... Ez a napom viszonylag eseménytelenül telt, a konyhát tettem rendbe, végre tudtam mindenkivel kicsit skype-olni, meg szundítottam a kanapén délután. 5 körül mentem az oviba, ahol összefutottam egy másik au-pairrel, aki azonnal tudta, hogy ki vagyok, és számot is cseréltünk. Filippínó lány, és mint kiderült a szomszédságban minden családnak filippínó au-paire van (aminek Y el is mesélte az okát, de sajnos nem igazán értettem). Sms-t is írt, de kicsit tartok attól a társaságtól, állítólag elég zárt közösség, és angolul sem igazán beszélnek. Az érdekesség kedvéért egyszer azért kimozdulok velük.

Tegnap reggel A bevitt kocsival AMSTERDAMBA, de ennek a napnak már külön fejezetet szánok, ha megengeditek... (Bár mást nem tehettek, ugyebár :P)

És el is telt egy hét. Valahogy úgy összegezném a dolgokat, hogy nagyon jól érzem magam, mert tudom, mennyire jól döntöttem, milyen sokat tanulok és kapok ettől az egésztől. Konkrétabb dolgokban vannak kételyeim és félelmeim, de ha ez nem így lenne, akkor nem lenne kihívás, és nem lenne értelme. A családot, az "új otthonomat" kell leginkább megszoknom, és megszeretnem. Ebben akadályoz, hogy egyelőre kiszámíthatatlannak látom őket, és nem tartják be amiket megbeszéltünk. Leginkább az internetet hiányolom a szobámból, valamint a függönyöket - bár ez részben megoldódott - és a BICIKLIT (amit Pató Pálék szintén beígértek, és mikor megérkeztem, csak odabökték, hogy vmi van vele, és majd megcsinálják)! És jó lenne, ha nem kéne folyamatosan tizenkétóráznom a jövőben, de ha mindig ennyi szabadidővel kárpótolnak, illetve rugalmasságomért cserébe ők is rugalmasak, akkor ezzel kapcsolatban egy szavam sem lesz.

És nagyon hiányzik az otthon és az otthoniak! Szeretlek titeket nagyon! (Tudja mindenki, akinek szól hogy neki szól.)

Well... sokat írtam most egyszerre, és korántsem értem a mondandóm végére. Egy szót sem meséltem az integető, fütyörésző buszvezetőkről, arról, hogy ha térképet látnak nálad a hollandok, azonnal odarohannak hozzád. Arról sem, hogy "typical dutch girl"-nek titulált egy férfi a vonaton. Hogy mindenhol leáll az egész közlekedés, ha néhány hattyú kisétál az útra, és ott nézelődik. Megvárják őket. Nem is dudálnak. Szóval, igyekszem gondolatban folyamatosan jegyzeteket készíteni, és annyit mesélni, amennyit csak tudok. De legyetek türelmesek! BOOH!

Ja, és még egyszer mindenkinek, a galéria címe:  computerapia.hu/agi/