hollandiary

Elmentek a gyerekek.

Szerdán történt, nagyon hirtelen. Úgy volt, hogy az egész család megy Kínába, de E papának üzleti okokból maradnia kellett még pár napot. Ko-val mentek a kicsik, a hátizsákokat, kis bőröndöket már kedden előkészítették. Nekem meghagyta E papa, hogy másnap még a gyerekekkel leszek, majd késő délután mennek a repülőtérre.

Elmentünk a kedvenc játszóterükre. Sa-val beszélgettem: "Tudod, hogy most elmentek Kínába, és aztán már nem leszek itt?" - csönd - "Nem láthatod többet Angie-t" - "Mamához megyünk Kínába, és ott is lesz süti, meg játékok." - "Hát persze, hogy lesz! De én már nem leszek itt" - csönd. Később: "Akkor hova mégy?" - "Magyarországra, az anyukámhoz meg az apukámhoz" - (gondolkozik) "De..akkor..hány éves a te anyukád, száz?" - "Nem, negyvenöt éves" - "Vááóóó... Az én apukám kétszáz éves".

A csúszdán való közlekedés minden lehetséses módjának tesztelése után hazamentünk, és nem sokkal később, déltájban, betoppant E papa, és öt perc alatt összeszedte, és elvitte őket. A legutolsó dolog, amit tehettem, hogy átöltöztettem Mimit. Tüneményes kis farmer ruha, alá fehér blúzocska, kacsaláb-cipő "nem-nem, Mimi, ez ide, az meg oda!", méltatlankodó nyöszörgés begombolatlan dzseki miatt, gyors gombolkozás, puszi a homlokra, már el is szaladt, Sa-t már a kocsi ajtajában látom, még itt maradt egy bőrönd, már minden megvan, ablakból integetnek, csönd. Csönd.

Elhatároztam, hogy búcsúzásképpen megírom a kedvenc Mimi-történetemet.

Az utóbbi néhány hétben a fektetés korántsem volt egyszerű. Talán, mert már nem jártak iskolába, és így nem kellett időben kelni sem, kicsit lazább lett a napirend. Az én reszortom leginkább ez volt: Mimit fogmosásra csábítani, ágyba tenni, tejet vinni neki és a nyulacskát, amivel alszik, majd "spelletje" (játékocska) következik, ami a "Kerekecske-gombocska..." kezdetű mondóka, és a hozzá tartozó csikizés - ezt az első alkalom után, hogy eljátszottam követelték a gyerekek. Legvégül jóéjt-puszi, lámpaoltás. (Ez utóbbi legtöbbször csak jelképesen, többnyire 8 körül itt még nincs szükség a lámpára, de még 10-kor sem!)

Mivel heteken át mindennap keserves hisztéria és fogócska kísérte az egész műveletet, igencsak meglepődtem, mikor egyik este Mimi szó nélkül mosolyogva követett a fürdőszobába, vigyázba állt, úgy tátotta a száját, és hagyta hogy sikáljam az apró kis gyöngyfogakat. Magától bemászott az ágyba, hanyatt fekve felemelte a lábait, hogy kicserélhessem a pelenkát. És mosolygott.

Gyanakodva mentem le a konyhába, hogy tejet melegítsek, és közben megjegyeztem E papának, hogy Mimi egy kész tündér, nem tudom, mi lelte. "Csak ne legyél olyan optimista, még nincs vége az estének!" mondta.

Később a századik "Kerekecske"-újrajátszás után (mindkét talpára is egy-egy kerekecske, meg a nyuszi "kezére" és talpára is...) megpuszilgattam, szép álmokat kívántam, és becsuktam az ajtót. A sajátomat azonban nyitva hagytam, hogy halljam, mikor kezdődik a cirkusz. Percek teltek el csöndben.

Egyszer csak, legnagyobb megdöbbenésemre, egyre hangosodó kiabálást hallottam a szobából:

"pi..pi...HURRÁÁÁÁÁ!"

Ennyit az optimizmusról.

Ittlétem során több alkalommal élvezhettem a hollandok kritikáját. Legutoljára egész megdöbbentő volt.

A múlt hétvégén bejelentettem E papának a döntésemet, ami mellesleg elég nehezen született meg. Augusztusi hazautazásom nem vakáció lesz. Nem jövök vissza, legalábbis au-pairként nem. Szépen megindokoltam választásomat, szabadkoztam egy keveset, és felajánlottam a segítségemet az utód-keresésben.

Nem azért döntöttem így, mert személyes problémáim vannak, de mostanra a második családot fogyasztom, és kaptam némi betekintést az au-pair-létbe. Hiányolom a több szabadidőt, nagyobb mozgásteret, magánszférát.. és főként szeretnék valami fejlődést tapasztalni az életemben. Úgy értem, valami kézzel foghatót, ami a mindennapokat is kicsit tartalmasabbát teszi. Nem arról van szó, hogy elviselhetetlennek érzem ezt a munkát vagy életformát, csak hogy éppen elég volt. Ezt azért is hangsúlyozom, mert szeretném, ha azok az olvasók, akik hasonló fát vagdosnak a kis fejszéjükkel megértenék, nem arra célzok, hogy eleve vakvágány. De jó esetben, az ember érzi, mikor tovább kell lépnie.

E papa látszólag jól fogadta a bejelentést, bár kicsit meglepettnek látszott. Talán korábban kicsit túl magabiztos volt, ami az "elcsábításomat" illeti. De végül csak megkérdezte, mik a további terveim, ezekről csevegtünk egy keveset, majd a téma lezárult. Aztán két nappal később (egy szabadnapomon) beszélgetést kezdeményezett velem az "élet dolgairól", ami elég gyanús volt, de nem volt választásom. Kisvártatva rájöttem, hogy a valódi téma, én vagyok, azaz a hiányosságaim, a beszélgetés célja pedig, hogy "jó tanácsokkal" lásson el a továbbiakra nézve. A vélt hibáimat nem nagyon fogom   ecsetelni (egyrészt hiúságból, másrészt, mert az én témám most nem ez), de voltak köztük teljesen érthetetlen vádak is. Jól tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és igyekeztem is nyitott maradni a kritikára, de ami a "munkát" illeti, tényleg mindig igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, és minden elvárásnak eleget tenni. Például a segítőkészségem és nyitottságom nem hinném, hogy támadható. Mintegy védekezésből elmondtam, ahogy én látom a dolgokat, és őneki milyen mulasztásai voltak ez idő alatt, amit meg is hallgatott, de végül is nem tehettem mást, mint lenyeltem az egészet.

Később aztán sokat töprengtem, hogy mi volt a valódi oka ennek a fejmosásnak. (Még benne van a pakliban az a bizonyos prémium, ami a szerződés szerint akkor illet engem, ha elégedettek voltak a munkámmal. Ezekre a "vádakra" hivatkozva most kényelmesen megtagadhatja tőlem, de még nem tudom, hogy ezt teszi-e majd. Az a tanácsom au-paireknek, de más alkalmazottaknak is, hogy minél pontosabban határozzanak meg mindent a szerződésben, hogy ilyesmi ne történhessen meg. Mondjuk egy lehetséges prémium esetében legyen meghatározva, hogy mi lesz a döntés alapja. Pl. havi feedback a munkáról, aláírva. Ha adott számú feladatban indokolt negatív értékelést kap az illető, akkor pl arra a hónapra levonhatják a prémiumot. Így viszont a következő hónapban már esetleg elkerülheted ezeket a hibákat. stb)

Mindenesetre eszembe jutott pár élményem a hollandok mellbevágóan váratlan és őszinte megnyilvánulásairól. Az én korosztályombeli hollandok is hasonlóan kommunikálják véleményüket. Nem egyszer kaptam meg kinti barátaimtól: "ezt nem jól csinálod, így és így kellene!" meg "te eléggé ilyen vagy, próbálj meg inkább ilyen lenni!" Persze ennek a megdöbbentő hatása így szituációból kiragadva kevésbé érzékelhető. Képzeljétek el mondjuk, mikor először találkozol valakivel, és már akkor megállapít rólad dolgokat és azt nyomban közli is veled. Szerintem, mi magyarok (számos más nemzettel együtt) nem tartjuk ezt túl udvariasnak, és nem túl sűrűn teszünk ilyet.

 Így Bonyay Mária a hollandok közvetlen hangneméről és kritikus magatartásáról:

"A hollandoknak mindenről határozott véleményük van, amit általában rendkívül közvetlen formában és tömören közölnek. Ami a szívükön, az a szájukon. Nincs kertelés, ha egy kérést nem tudnak vagy nem akarnak teljesíteni, sokszor csak annyit mondanak 'nee', azaz nem. (...) A közvetlenségnek lehet sok előnye, de az is fontos, hogy gondolatainkat milyen formában fejezzük ki. Sok kultúrában például az eltérő véleményt vagy a kritikát szép szavakba csomagolják. A hollandok nem próbálják szépíteni mondandójukat, nem köntörfalaznak. Szókimondóak, gyakran nyersen fogalmaznak. (...) A hollandok közvetlen stílusa a visszafogottabb külföldit meglepi, sőt időnként megdöbbenti."

Ez végre valami, ami nem (csak) az én érzékenységemről árulkodik. :)

" 'Az udvariaskodást mellébeszélésnek és szócséplésnek tartják. Szívesebben veszik az őszinte kritikát, mint a dicséretet, széptevést vagy hízelgést' - olvashatjuk Vossestein könyvében. (Hogyan bánjunk a hollandokkal, Amsterdam, 1994, KIT Publisher) Ezt a magatartást a holland kultúrában 'recht door zee'-nek, vagyis nyíltságnak, egyenességnek hívják, s a hollandok maguk legértékesebb tulajdonságaik egyikének tartják. 'A hollandok nem tudják vagy elfelejtik - írja Rentes - hogy egyes, az általuk nagyra becsült tulajdonságaik másoik szemében nevelésbeli hiányosságnak számítanak.' (Ahol a másik Isten lakik, Amsterdam, 1982) A japánok például a hollandokat a legarrogánsabb üzleti partnernek tartják. 'Ahol hollandok jártak, ott a fű se nő ki'- hangzik egy japán mondás. A külföldieket nem a nyíltság zavarja, hanem a kifejezésmód, a stílus. Hollandiában már a kisgyerekeket is a direktség holland változatához szoktatják, míg a külföldiek az effajta közvetlenséget legtöbbször nyersnek, barátságtalannak, sőt néha ellenségesnek tartják. (...) Egyes külföldieket a hollandok félreérthetetlen stílusa rajtaütésszerűen éri, gyakran nem is tudják, mit kezdjenek vele."

Mikor ideértem az olvasásban, már nagyon vigyorogtam. Talán ez utóbbi mondat fejezi ki legjobban, amit eleinte éreztem. Nem beszélve arról, hogy mennyire nem tudok napirendre térni afelett, hogy a gyerekek szinte semmilyen udvariasságra nevelésben nem részesülnek. Pl, ha kérnek valamit, nem kell mondaniuk, hogy "kérem szépen" és nem kell megköszönniük, ha megkapták. Sőt néha, csak rámutatnak arra, amit kérnek. Én ugyan önszorgalomból nyomom nekik ezeket a fordulatokat, de hosszútávon nem sok foganatja lesz, azt hiszem. A fenti rész így folytatódik:

"Mialatt például a rossz hírt a legtöbb kultúrában körülményesen, terjengősen adagolják, addig a hollandok ilyenkor általában nem sokat teketóriáznak (...) Így hamarabb túlesnek a kellemetlen dolgokon - gondolják. Sokszor úgy kezdik a kényelmetlen közlendőjüket: 'Ajtóstul rontok a házba.' (...) Hollandiában nem lehet ezt másképp csinálni. Ugyanis, ha valaki csak egyórás beszélgetés után hallja meg, hogy elbocsátják a munkahelyéről, dühösen reagál a hosszas bevezetésre: 'Minek ülök itt már egy órája! Azonnal megmondhattad volna, miről van szó!'"

Azt hiszem, ez a tulajdonság olyasvalami, amit nehéz megszeretni az itteniekben, viszont meg kell tanulni tisztelni. Több előnye is van ennek az attitűdnek, és nem is olyan könnyű utólag elsajátítani az egyenes beszédre való képességet.

"Vossestein szerint, ahhoz hogy a hollandok közvetlenségét és nyílt kritikáját jobban megértsük, ismernünk kell társadalmuk szerkezetét és határozathozataluk módját. Akár politikáról, akár vallásról vagy bármi másról legyen szó, egyetlen társadalmi csoport sem alkot többséget ebben az országban. A társadalom sok kis 'hok'-ból azaz zugból áll. Egyetlen ilyen zugnak sincs abszolút hatalma, így minden döntést vita előz meg. Ezt követi a (...) holland kompromisszum. Ha valaki a véleményét nem eléggé érthető egyenességgel, egyértelmű nyelvhasználattal és nem kellő hangerővel juttatja kifejezésre a vita idején, akkor ezt nem veszik figyelembe a végső döntéshozatal során."

És a mindennapokban is látni, milyen jól szerkesztett a holland társadalom. Ebben ezeknek a hagyományosan jelenlevő viselkedési normáknak fontos szerepe van. Pl. mivel nem túl érzelmesek, jól veszik a kritikát maguk is, és a vitában is józanok maradnak, emellett képesek a kompromisszumra. Hatalmas dolog ez!

"Egymás gyakori kritizálásának okát Vossestein a hollandok tökéletességre való törekvésében látja. Szerinte ugyanis (...) a hollandok csak azt a személy kritizálják, akit komolyan vesznek. Hogyan ismerje fel valaki a hibáit, ha nem hívjuk fel a figyelmét rájuk?"

Tehát, bármilyen nehéz is ezt nekünk (nekem) elfogadni, könnyen lehet, hogy az összes eddigi engem ért "támadást" jó szándék vezérelte.

Az egyenesség folyománya lehet a hollandok számomra sokszor bárdolatlannak tűnő tömörsége, szűkszavúsága. Ami elsőként szemet szúrt, hogy ha többen vagyunk egy házban, és valaki távozik, az villámgyorsan történik és előfordul, hogy köszönés nélkül. Azóta sem tudtam ehhez hozzászokni. Mikor én megyek el itthonról, mindig odamegyek E papához, elmondom hova megyek, kikérdezem az ő terveiről, a várható időjárásról, elmondom, mikor jövök, és ha mégsem, akkor mikor jelentkezem, és a programomhoz fűzött reményeimről is felvilágosítom. :) A reakció általában értetlen és tömör válaszadogatás, és minden mondat végén elforduló (lezáró) fejmozdulat.

A sokat idézett könyv írónője így ír saját tapasztalatairól:

"Röviddel Hollandiába való érkezésem után, nagyon szépen megkértem egyszer az akkori szomszédomat, hogy távollétemben vegye át a postástól azt a kis csomagot, amelyet Magyarországról vártam. A szomszéd csak annyit mondott, hogy jó, rendben. Ez a rövid válasz meglepett, hiszen mint magyar olyasmit vártam, mint például: 'Hogyne, nagyon szívesen. Hova megy? Mikor jön haza? Honnan várja a csomagot?' A magyarok többnyire szeretnek beszélni, és a nagyon rövid válaszban az érdeklődés hiányát látják, tehát azt udvariatlannak tartják."

Engem már egy ideje nem lepnek meg ezek a "visszavakkantások", de nem tudtam hozzáidomulni. Pont én, aki egy átlagos magyarnál is jóval többet magyaráz..:) Legutóbb Demiant sikerült megnevettetnem az ajtóból-tízszer-visszafordulós mutatványommal. Az, hogy kinevetett, mégis sokkal jobban esett a közönynél.

Legközelebb tizenegyszer fordulok vissza.

Kérdéseket kaptam a galériára felkerült új fotókkal kapcsolatosan. Teljes joggal. Nagy kihívás az embernek szó nélkül képeket nézegetni - amikről semmit sem lehet tudni, hogy hol készültek, mit ábrázolnak - és türelmesen várakozni a magyarázatra. Nem akartam merényleni, csak van, hogy nem megy az írás. Megugyeidőmsemvoltolyansokatdolgozomlátástólmikulásigéssenkisebecsülimeghátnemakarokén panaszkodnideértedugyemarikám - magyarul. Most akkor amolyan inkoherensen írok egy kicsit a képekről.

Az utóbbi időben a szabadidőm leignkább Couch Surfinges eseményeknek szenteltem, és ahogy egyre több embert ismerek meg, és ennek a lehetőségnek egyre több oldalát, egyre jobban odavagyok érte.

Nem tudom, mennyit sikerült megtudnotok a Couch Surfingről, hogy micsoda voltaképpen, és hogyan működik. Bár magán a weboldalon sokat meg lehet róla tudni, de csakis angolul, úgyhogy bemutatom röviden. Ez egy közösségi hálózat az interneten, teljesen ingyenes, bárki számára hozzáférhető. Az alapgondolat pedig, hogy akinek ez módjában áll és elég nyitott hozzá, szállást biztosít az otthonában az átutazóknak, "ingyen" - de nem is üzletről szól ez az ötlet. A nyereség, hogy kulturális ismereteket cserélnek a vendéglátó és a vendég, új kapcsolatra tesznek szert, ami mindkettőjüknek hasznos és nagy élmény lehet. Aki csak utazik, vagy esetleg csak házon kívül tud találkozni (ott ahol él), az is ugyanúgy részt vehet mindebben. Az összes tagnak egy bemutatkozó profilja van fényképekkel, illetve információval, hogy mit szeretne, és mit tud nyújtani. Keresőprogram is rendelkezésre áll, ahol különböző paraméterek szerint lehet szűrni a profil-adatbázist. (Pl.: Ha engem csak az utrechti 20 és 25 közötti lányok érdekelnek, akik nem dohányoznak és VAN "kanapéjuk" vendég számára, akkor tudok ebben a halmazban böngészni.) Bárki bárkivel felveheti a kapcsolatot az oldal saját levelezőrendszerén keresztül, ugyanakkor, ha valaki tolakodó vagy nem szimpatikus neked, nem vagy köteles találkozni vele vagy vendégül látni. Dióhéjban ennyi.

Az oldalon egyes területi egységek meg más szempontok alapján csoportok is alakultak, akik programokat szerveznek. Én automatikusan belekerültem a Flevoland csoportba - az országnak ebben a térségében tartózkodók mind megkapják az ezáltal a csoport által küldött üzeneteket, eseménymeghívókat. Így jött az ötlet, hogy részt vegyek egy ilyen eseményen.

Az első volt az Amsterdamse Bosba (azaz Amsztredami Erdőbe) szervezett kirándulás és piknik. Ez tulajdonképpen egy hatalmas park, ami Amszterdam város tulajdona, és évente öt és fél millióan látogatják. Az az érdekessége, hogy 1934-ben egy "Öt év munka ezernyi emberért" terv keretében telepítették, és a krízis alatt 20 000 embernek adott munkát a fák ültetése és az egyéb munkálatok. (Az utolsó fát 1967-ben ültették!) 

Az erdőben való sétát megelőzte egy nosztalgia-villamosozás. Egy századeleji kis villamoskocsi (amit régen lovak húztak) vitt el minket a parkig, nagyon hangulatos volt. Én Demiannal előbb talákoztam.

Ő volt az, akivel először találkoztam CS-en keresztül. Egyszerűen csak írtam neki egy levelet, mert tetszett a profilja, majd találkoztunk a Centrumban, kávéztunk meg sokat beszélgettünk, nevettünk. Egyből kiderült, hogy sok közös van bennünk, és ráadásul rettentő jó humora van, szóval nem volt kérdéses, hogy még találkozunk. A Demian nevet azért kapta tőlem, mert Hermann Hesse német író azonos című regénye közös kedvenc könyvünk. (Sőt, ez volt az a pont az adatlapján, amihez odaértem, és egyből rákattintottam az "üzenetküldés"-re:)

Szóval Demiannal együtt mentünk Almere-ből Amsterdamba. A legkülönbözőbb korúak és nemzetiségűek vesznek részt a programokon, ezúttal is színes volt a társaság.A program egyes állomásainál is lehetett csatlakozni, így egyre többen lettünk. Leginkább hollandok jöttek el, de voltak spanyolok, portugálok, egy arab srác, egy amerikai lány, egy maláj és két kínai..

 Nagyon szimpatikus volt egy kínai au-pair lány, tartjuk is a kapcsolatot, Lilinek fogom nevezni. De sok mindenkivel beszélgettem és rögzítettük ismeretségünket különböző közösségi oldalakon (CS, Facebook). A piknikre midnenki boltban vett, kész dolgokat, főleg hideg élelmiszert meg gyümölcsöt hozott. Mi Demiannal még a villamosozás előtt együtt vásároltunk halkonzervet, kenyeret, sajtot, szőlőt. (Később, a parkban a konzerves tonhalat néhány égő szalvétával megfüstölte,állítása szerint katonáktól tanult. Mi mindenesetre szétröhögtük magunkat ezen. De finom volt!) A parkban egy tavon lehetett kenuzni is, meg mindenki hozott valamilyen társasjátékot, frizbit, tollast, stb. De lehetett egyszerűen csak zabálni is. Én az utóbbit választottam. :) És amikor épp nem volt tele a szám, leginkább beszélgetéssel töltöttem az időt. Igyekeztem mindenkivel szóba elegyedni, és nagyjából sikerült is. És találkoztam egy Amélie-hasonmással (Audrey Tautou a kedvenc fimemben), aki portugál volt és biciklivel jött meg a barátaival. (Tőlem balra.)

A könyvtárról Almere Centrumban azért csináltam több fotót, mert az én anyukámnak ez a legérdekesebb :), meg azért is, mert ez az ittenieknek is újdonság, nemrég lett kész az épület. Az itteni mércéhez képest sokáig épült, és kimagasló építészeti teljesítménynek számít. Ennél nem tudok sokkal többet róla, csak hogy rettentően modern, automata adja ki és veszi be a könyveket, és az egész tervezés nagyon fiatalos. Itt találtok az építészeti vonatkozásokról angol cikket, és még néhány fotót.

Van egy másik almere-i barátom, akivel szintén CS-en vettem fel a kapcsolatot, Gerdának fogom hívni, mert az igazi nevéről Andersen jut eszembe, és Gerda a Hókirálynő című mese egyik főszereplője. Gerda félig német, félig holland és fejlesztőpedagógus illetve gyermekpszichológiával foglalkozik, szóval van közös érdeklődésünk. Ezen kívül nagyon kedves és nagyon okos és szorgalmas. Legalább öt nyelven beszél. Nagy látogatója a könyvtárnak, és arra a megjegyzésemre, hogy "milyen jó, hogy minden automatizálva van" ő azzal felelt, hogy neki nagyon hiányzik néha, hogy valamit meg tudjon kérdezni vagy megbeszélni egy emberi lénnyel, és sokszor nincs erre alkalma itt Almere-ben (nem csak a könyvtárban).

Az amszterdami találkozón az "öreg CouchSurfölők" (azaz akik évek óta vendéglátók és szervezők) hívták fel a figyelmem, hogy a következő héten Utrechtben nagy esemény lesz, amit nem szabad kihagyni. A nyári napfordulót az északi népek sokkal lelkesebben ünneplik mint mi, talán épp azért, mert ők kevesebb fényhez jutnak egész évben. :) Persze, akadnak a hollandoknál lelkesebbek, például Skandináviában, ahol egyes területeken az év felében sötétség honol. A Wikipédia ennyit ír napforduló ünnepléséről: "A nyári napforduló az északi féltekén a csillagászati nyár kezdetét jelenti, a legtöbb kultúrában számos ősi szokás kapcsolódik hozzá, megünneplésének ismét reneszánsza van. A nyári napfordulókor, június 21-én ünneplik az újpogány wicca vallás nyolc nagy ünnepének egyikét; a lithát, a tűz ünnepét."

Mindenestre elmentünk a három napos CS-eseményre, ami "Midsummer Night Party" néven futott. Én csak szombat délután érkeztem meg, beadtam a telefonomat szervizbe, találkoztam Demiannal, és együtt mentünk az utrechti holland barátomhoz, B-hez, hogy lerakjam a holmijaimat (később itt átöltöztem az esti buliba, meg itt aludtam). Kicsit zűrös volt, mert meghívtam egy magyar barátomat, Gekkót (Michael Douglas a Tőzsdecápákban:), aki friss még itt Hollandiában, és ővele is valahogy össze kellett hangolni a terveinket.

Mi hárman elmentünk az épp tartó programokra: szombat délután workshopok voltak egy (kölcsön kapott vagy bérelt?) épületben, ami azt jelenti, hogy szervezett kis foglalkozások, külön-külön helyiségben és vezetéssel, és bármelyikhez lehetett csatlakozni (amíg nem telt be a hely). Ilyenek voltak például jóga, salsa (ezek beteltek mire odaértünk), origami, és pólóból táska készítés. Mi B-val utóbbihoz csatlakoztunk. (Sajnos a műveink nem lettek készen, mert kicsit későn érkeztünk, de együtt fogjuk befejezni. Egyébként Húgnak készül a táska!)

Ezután, mikor véget értek a workshopok, együtt kivonultunk a közeli Grift Parkba, ahová tervezték a nagy közös evést. (A képeken ezt a fázist lehet látni.) Gekko ekkor érkezett meg - nagy nehezen megtalálta a parkot. Erre a vacsorára egy 5 eurós kupont lehetett venni, nem tudom pontosan, hogyan osztották el a pénzt az önként főzők közt. Elég szörnyű ételeket hoztak - nem is tudom, mit vártam. Valami párolt zöldséges-gyömölcsös cucc volt az egyik, aztán valamilyen babból és rizsből álló rizibizi, és egy kukoricából készült kenyérféleség (ez utóbbi volt a legjobb), de a legszörnyűbb az volt, hogy mindezt összeöntötték. A lényeg, hogy nem haltunk éhen! Sajnos épp iszonyú lett az idő, nagy és hideg szél kerekedett, és aztán az eső is esett. Néha egy-egy percre reménykeltőn kisütött a nap, csak hogy aztán újból a naykunkba kajuk a zuhét. Úgy látszik, megerősödött itt a szervezetem, mert órákig voltunk kinn ebben az időben, de semmi bajom sem lett.

Az egész hétvége programjain szerintem több mint 150-en vettek részt, nem tudom pontosan - ezen a délutánon olyan nyolcvanan lehettünk. Megvolt a maga hangulata, az biztos! Amikor már végképp nem bírtuk a rossz időt, visszamentünk B lakására, és elkezdtünk alapozni az estére egy kis borral. CS-es buli is volt, de én megígértem, hogy B egy magyar lányismerősének a diploma-avató bulijára megyek. Végül mindenféle zűrök voltak: találkoztunk Kuzcoval (Eszeveszett birodalom címú Walt Disney rajzfilm főszereplője:), B barátjával, de a magyarokat nem találtuk meg, eltűntek. Végül kikötöttünk egy klubban, ahova Demian is átjött és magával hozta a CS-es társaság egy részét. Nagyon sokan voltak, alig lehetett elférni, de azért jót táncoltunk. Hajnalban mentünk haza, biciklivel! Még sosem bicikliztem részegen, nem is lenne szabad mellesleg (ejnye-bejnye), csak éppen éjszaka semmilyen tömegközlekedés nincs Utrechtben, és ráadául, ha már egyszer nálad van a bicikli, haza kell vinned - ugyebár... Kétszer majdnem elestem, de mégsem, hanem előadtam valami érdekes mutatványt inkább.

Másnap nagyon másnaposan tettünk egy fejszellőztető sétát B-vel, és akkor haladtunk el egy ilyen Kinder Boerderij mellett (magyarul: gyerekfarm), amit én azelőtt nem láttam még egyet sem, de B felvilágosított, hogy tele van vele Hollandia. Azóta találtam is egyet Almere-ben. Azért gyerekfarm, mert elsősorban a gyerekeknek lehetőség. Ingyen be lehet menni, etetni meg simogatni az állatokat, mint nálunk az állatkertben az állatsimogatóban. De csak háziállatok vannak: kecske, birka, tehén, csirke.  Vicces volt másnaposan kisbárányokat kergetni egy réten: sehogy sem sikerült megsimogatnom őket, mindig elfutottak. Ezek ugyan már nem kicsik, de mégis ez a két feketefejű volt a kedvencem. Folyton együtt lógtak, és egyszerre néztek rám. Mint a "fura, feketefejű, néma figura"...

Meglepett, hogy ilyen nagy érdeklődésre tart számot az érdekesség-rovat, köszönöm. Viszont nincs ilyen opció ezen az oldalon, amennyire nekem sikerült kiderítenem, mindenkitől elnézést kérek a felvetésért. Ezek a cikkek ugyanúgy fognak megjelenni a bejegyzések közt, de kék betűszínnel, így akit nem érdekel a téma, egyszerűen átugorhatja.

Szeretnék minden felmerülő kérdésre válaszolni, de csak szép sorjában. Az is előfordulhat, hogy van olyan téma, amiről nem tudok érdemben írni, így nem is fogok, előre is bocsánatot kérek. Ettől még továbbra is várom az ötleteiteket! Lehet, hogy olyasmi is eszembe jut róluk, amiről már akartam írni, csak elfelejtettem.

Aki egy-egy témáról szeretne objektívebb szemszögből és részletesen olvasni, annak ajánlom Bogyay Mária: Hollandia magyar szemmel (Akadémia Kiadó, Budapest, 2008) című könyvét. Ebből gyakran fogok idézni, és igyekszem összevetni a saját tapasztalataimat a könyvben írtakkal. Jó kis könyv: sokrétű (a történelmükről, politikai fordulatokról, szemléletről, a társadalom megoszlásáról, normákról, nemzeti karakterről, viselkedési szokásokról és tanácsokról magyarok számára egyaránt olvashatunk benne), mégsem zavaros, jól kidolgozott, igényes és nem túl tudományoskodó, tehát kellemes olvasmány. És nagyon halkan azt is hozzáteszem, hogy még az előző családtól kaptam ajándékba, becsületükre legyen mondva.

Boka Roy vetette fel a legutóbbi kommentben a népsűrűség témáját, ami tényleg érdekes és már szerettem volna róla írni. Tény (volt 2005-ben), hogy Hollandiában a  népsűrűség 395 fő/km2, ami több mint háromszorosa a magyarországi 108 fő/km2 aránynak. A világ államai közt a 15. legsűrűbben lakott ország, ami szintén nem kis eredmény. Hogyan nyilvánul ez meg a mindennapokban? Nem csak ezt tudjuk meg Bogyay válaszából:

"Ha valaki először látogat Hollandiába, az lehet az érzése, hogy egy kis 'babaházba' toppant. Minden kicsi (kivéve az embereket), túlzsúfolt (főleg a Randstad), de nagyon rendezett. Úgy tűnik, mintha a házakat épp most festették volna újra. Az országutak fái egyenes sorban állnak egymás mellett. Az élénkzöld jól karbantartott legelőkön fekete-fehéz tehenek 'fegyelmezett' csoportokban legelésznek. Az utcákat gyakran seprik, ez meg is látszik a kisebb településeken, de a nagy holland városok manapság nem tiszták.

A hollandok csodálatra méltóan ügyesek a helykihasználásban. Jellemző az egybeépített, méretben, színben és beosztásban azonos sorházak láncolata, melyeknek aprócska hátsó kertjei vannak. (Szerző megjegyzése: Tolerancia nélkül a jószomszédi viszony elképzelhetetlen!) A kis városokban és falvakban sok ilyen aranyos ház sorakozik egymás mellett. Mindegyiknek ablakán ugyanaz a vitrázs lóg és ugyanazok a növények, illetve virágok szolgálnak ablakdíszként. Mintha mindenkinek egyforma lenne az ízlése. Ez a túlzott rendezettség és alkalmazkodás nem egy külföldiben nyomasztó érzést vált ki." 

Ezt tanúsíthatom. Többször fordult meg a fejemben a gondolat: "Ezek tényleg mind egyformák? Ugyanazt eszik és ugyanakkor, ugyanazt veszik meg a boltban és ugyanazt teszik a falra..?" Nem tudom biztosan. Nem lehet ilyesmit csakúgy kijelenteni. De esküdni mernék, hogy az egyes családok életvitele közt nagyobb hasonlóságot állapítana meg egy lehetséges felmérés, mint Magyarországon. Számunkra ez nyomasztó, mert mást szoktunk meg, és azt gondoljuk, hogy az egyéniségünk ebben mutatkozik meg. Számukra, úgy tűnik, ez nem fontos, legalábbis nem az önkifejezés eszköze. Alkalmazkodniuk kell egymáshoz, a körülményekhez, és ebben igazán jók. Eszembe jutott erről az is, hogy az általános iskolában, mikor valakinek volt egy menő tolltartója, és a következő héten ugyanolyan (vagy csak hasonló) tolltartóval jelent meg egy másik, az botrány volt! "UTÁNOZÓS MAAAJOM!" Nos hát, itt az iskolában minden kislánynak Dora vagy Hello Kitty van a táskáján és minden kisfiúnak Verdák vagy Thomas. Egyformák az ételdobozok és benne a nutellás kenyérkék és a szívószálas üdítők. Na, de kanyarodjunk csak vissza az eredeti kérdéshez...

"Ebben a kis országban, amelynek területe feleakkora, mint Magyarországé 16,3 millió lakos él. Ennek ellenére nagyon sok holland család családi házban lakik. Nehéz elképzelni, miként fér el ilyen kis helyen annyi ember és oly sok családi ház mellett az a sok teniszpálya, egyéb sportpálya és más kikapcsolódást szolgáló intézmény. Valóban, a hollandok megtanulták, hogy országuk minden négyzetcentiméterét kihasználják. A jól szervezettség benyomását kelti a társadalom is: a vonatok (többé-kevésbé) pontosan közlekednek, a szemetet időben elviszik stb. A hollandok ugyanis azt vallják, hogy a jól szervezettség révén simábban, gördülékenyebben mennek az élet dolgai."

Biztos, hogy ez így is van hagyományosan. Én is tapasztaltam, hogy a tömegközlekedés milyen pontos és szervezett, illetve hogy betartják a napirendet, mindenki, mindenben. A napirend nagyon fontos! Azért éreztem én magam bizonyos dolgokat szervezetlennek (pl mikor engem elfelejtenek tájékoztatni vmiről, és 5 perccel előtte tudom meg, hogy ott kell lennem valahol a kérdéses időpontban), mert ezek a dolgok már egy másik tulajdonságot érintenek. Az egymáshoz való alkalmazkodás révén azt szokták meg, hogy nem nagyon kell magyarázni meg bemutatni a dolgokat egymásnak. Egyszerűen csak tudd. Bár segítőkészek, elvárják az önállóságot. De ez már egy másik lapra tartozik.

Be kell vallanom, hogy az írónő által említett jellegzetes építkezésükön és térkihasználásukon kívül én nem tapasztaltam a zsúfoltságot. Olyan értelemben nem, hogy több ember lenne az utcán vagy a központi helyeken, mint pl Budapesten. Talán egy-egy szombati nap volt (amit a hollandok imádnak vásárlással tölteni!), mikor Utrechtben úgy éreztem, hogy lépni sem lehet. De nem szokott ilyen lenni a Nyugatinál mondjuk? A közlekedés a nagyobb, frekventált városokban mint Amsterdam meg Utrecht viszont kaoitikus és ez lehet a zsúfoltság folyománya. Egymás hegyén hátán ezer bicikli, autó, roller és gyalogos. Nagyon kell figyelni!

Ezeknek, ammennyire időm (és kíváncsiságotok) futja rá, külön bejegyzést szentelek majd. De egyelőre vegyétek ezt elképzelésnek. Várom a kérdéseket mindenkitől, és a kiegészítést, kedves kinti barátaim! Ha ti valamit másként tapasztaltatok, jó dolog lenne itt megosztani.

Május 7-én költöztem Almere-be. Mielőtt végleg döntöttem volna, még váltottam pár levelet E-vel, akit mostantól E papának hívok. (Nem csak az ő nevét változtatom meg. A kezdőbetű-nevek most már túl sokan vannak, összetéveszthetők és fantáziátlanok is...) E papa magától írt először egy levelet, amivel a döntésben kívánt segíteni. Összeszedte számomra az előnyöket-hátrányokat, azaz inkább azokat a dolgokat, amikért érdemes őket választanom. Továbbá megerősítette írásban, hogy ha hosszabb távra maradok, nézhetünk nekem állást a gyárban...

Szóval kitűztük az időpontot. Valójában nem a másik család miatt bólintottam ilyen lassan, hanem mert eléggé tartottam ettől az újrakezdéstől. És Nieuwegeint is nagyon megszerettem, a kis házat, a béke szigetét, az új barátaimat. De semmi sem tarthat örökké. Főleg, hogy teljesen elfogyott a pénzem.

Az utolsó napokat jól kihasználtam: annyira haszontalanul töltöttem, ahogy csak tudtam...:) A legviccesebb május 5-én volt, ami a Felszabadulás Ünnepe (Nationale Bevrijdingsdag) a 2. világháború lezárásának napja Hollandiában. Ebből az alkalomból a házunk mellé építettek egy komplett vidámparkot és vásárt, az elképzelhető összes hülyeséggel, amiből mi két dologra voltunk vevők. Az egyik az ollie ball (szerintünk ollibolli), ami egy rettentően finom, olajos fánk, a másik a breakdance, amire beszívva ültem fel BK-val.. Poén volt. :) És duplán poén azért, mert még jól emlékeztem rá, hogy kiskoromban annyira sírtam rajta a vidámparkban, hogy apukám megállíttatta. Szóval egy hős vagyok. :)

Május 7-én, pénteken, délben beszálltam E papa autójába, és Á meg F integettek nekem... Az aznapi program sűrű volt ugyan, de E papa mindenben tartotta magát a szavához. Megérkeztünk Almere-be, leültetett a (leendő) szobámban egy papírral, egy ceruzával meg egy bögre kávéval, és közölte, hogy ha kész a hiánylista, indulunk az IKEÁba. Elég zavarbaejtő volt a helyzet, de csak megírtam azt a listát. Még jófej is voltam, mert a szobában eredetileg található gyerekággyal (emeletes, alatta kihúzható íróasztal, kis fiókok) inkább megbarátkoztam. Az IKEÁtól is féltem, hogy hogy fogok választani, de E papa mindenben segített. Lenyűgöző volt. De a legnagyobb csoda az volt, hogy magamban sóvárogtam egy öltöztető asztalka után, de nem mertem volna kérni, és mikor épp azon gondolkodtam, hogy hogy lehetne kialkudni a külön tükör és íróasztal megoldás helyett, megállt álmaim öltöztetőasztalkája előtt, hogy mit szólok hozzá. ... Lehet, hogy túl gyorsan válaszoltam. :)

Végül a kasszához érkeztünk, az asztalkán és a hozzá tartozó kisszéken kívül egy komplett ruhásszekrénnyel, egy nagy, bolyhos szőnyeggel, egy olvasólámpával és egy ágyneművel. A nehezebb cuccokat másnap szállították, és onnantól (nem túlzok) egész hétvégén bútorokat szereltünk, illetve zárat a zár nélküli ajtóra. A munka javát persze E papa és Ko, a tizennyolc éves, kínai mostohafia végezték. Egyszerűbb feladatokat rám is osztottak azért (pl csavarozgatás), hogy ne unatkozzak, de főleg vezényelnem kellett, hogy mit hogy szeretnék.

Sa (ejtsd: szá), az 5 éves kisfiú, és Mimi, a két és fél éves kishúga mindenből ki akarták venni a részüket, folyamatosan lábatlankodtak, és olykor sikerült is leszerelni őket egy-egy apró-cseprő (ál)feladattal.

Egy közbevetés: a kitalált nevek érdekessége itt az, hogy nem én találtam ki őket. A kínai nyelvben a család egyes tagjainak megvan a maga megszólítása, hasonlóan az "anya, apa" megszólításokhoz, de itt a testévreknek is van, és attól is függ, ki a rangidős. Sa, az idősebb fiútestvér megszólítása, Mimi pedig a legkisebb kislányé a családban. Bár a gyerekekhez az apjuk folyamatosan hollandul beszél, és értenek is mindent hollandul, a kicsi nem nagyon beszél, és ha igen, akkor egy-egy szót, inkább kínaiul mint hollandul, de van, hogy halandzsául. Nekem ez persze jelent némi kihívást :), de nagyon érdekes is, meg aranyos is. Engem Ei-nek (ejtsd: áj vagy vmi ilyesmi) hívnak, mert az a nagynéni (vagy közeli női rokon) neve. Igazán megtisztelve érzem magam. Szóval Mimi magát hívja Miminek és a testvérét meg Sának, és ez ihlette az én neveimet. Ko csak egyszerűen egy másik név. E papa... már most sem szorul sok magyarázatra, de a továbbiak majd még inkább alátámasztják...

Végül elkészült a kis szobám, egész otthonos lett. A 7.hét mappában találtok sok képet a galérián. Már csak néhány képet szeretnék a falra... meg majd az ágy alatti fiókos cuccot le szeretném tapétázni a szőnyeg színére, de ezzel még várok.

Ami gyanús volt az első nap végén, hogy anyuka nem jelent meg este sem. Kezdtem gyanakodni. végül vacsora után óvatosan megkérdeztem, hogy hol van. Kiderült, hogy Kínában, és ott is marad július végéig. Mondjuk, el kell ismerni, ez azért kicsit furcsa volt, hogy akkor kerül szóba, mikor már beköltöztem, de érdekes módon nem ütött annyira szíven a hír. Lehet, hogy azért, mert már ekkor kezdtem velük otthonosan érezni magam, és ez az anyuka nélkül is ment...

Az első héten iskolaszünet volt, ami jó alkalmat kínált a gyerekekkel való összeszokásra. Ko is otthon volt, de ő sokszor vonult el a szobájába számítógépezni, mert többnyire ezt csinálja a szabadidejében.

A gyerekek... nagyon szeretetre méltóak, jól tudnak magukban játszani, egymással is, de ez utóbbi azért nem megy zökkenőmentesen. Sának nehezebb természete (vagy korszaka) van. Szereti kioktatni a kishúgát, gyakran kiabál vele, és gyakran dührohamot kap. A hiszti egy részét annak tudom be, hogy nagyon hiányzik neki az anyukája, duplán igényli a törődést. Így hát próbálja magára vonni a figyelmet. Másfelől meg, szerintem szeretné kifejezni milyen csalódott és mérges az anyjára, amiért magára hagyta, de ezt ő még nem tudja másképp, úgyhogy mindeféle okot talál az őrjöngésre. Így vagy úgy, nagyon nehéz vele néha... Nekem személyesen még nem kellett ezt kezelnem eddig, csak akkor kezdi a műsort, ha az apja is ott van. Viszont nagyon tetszik nekem, hogy szeret alkotni. Főként rajzol, de vág és ragaszt is bőszen, a műveit meg kitesszük a falra, és ettől dagad a mellénye. Nagyon becsvágyó, ami sokat segít annak a felnőttnek, aki ezt felismeri. Ezzel könnyű megfogni, motiválni.

Mimi egy kis színésznő. Bámulatosan utánozza a felnőtteket és a korát teljesen meghazudtolva bármilyen érzelmet tud imitálni. Pl. nagyon szereti eljátszani, hogy meglepődik. Legkedvesebb időtöltése a bábozás, meg a szerepjáték különböző babákkal, állatkákkal. Ha olyan kedve van, meghív engem is, hozza a nekem szánt bábot. Amit szintén nagyon szeret játszani, hogy bemutat egy hangot és egy hozzá tartozó mozdulatot, és nekem utánoznom kell. Ezt a végtelenségig tudja csinálni, de ha hibázom, akkor kijavít!

Van néhány rajzfilm, amit mostanra fejből tudok, de ezek közül is kiemelném a Cars (Verdák) c. csodálatos alkotást, amit csak az első héten legalább háromszor láttam. Ennek viszont megvan az az előnye (hollandul és angol felirattal nézve), hogy nagyon sokat tanulok belőle. Összeségében is sokat fejlődtem hollandból, amióta itt vagyok. Sokkal többet mint Houtenben, talán, mert motiváltabb vagyok. Pl. tényleg meg akarom érteni, amikről beszélgetnek. E papától kaptam egy könyvet is, ami alapján haladni fogunk, egyelőre önállóan olvasgatom és oldogatom, mert úgy tűnik az alapok már mennek. E papától azon a héten szinte minden nap kaptam valamit. Vett nekem egy térkép- és útikönyvet Almere-ről és egy holland-magyar turista kézikönyvet (amin halálra röhögöm magam), kaptam pár filmet is dvd-n (csak úgy), sőt egy holland nyelvű regényt is, ami egy kínai harcosról szól. E papa szerint bosszantani fog, hogy nem tudom, miről szól, és annál előbb megtanulok hollandul :)

Sokat mesél amúgy a kínai szokásokról, meg a saját élményeiről Kínában, de a legérdekesebbek azok, amik a családot is érintik. Pl. a Buddha-oltár a lépcsőfordulóban: elengedhetetlen kelléke a kínai család lakásának. Erről olvassátok el, amit a nagymamám írt Kuan-jijről, Buddha egyik arcáról. Nagyon érdekes. Nem hosszú!

Sajnos nagyon sokáig halogattam az írást, sokat kell pótolnom, így most nem tudok az érdekességekről írni, de szavazásra bocsátom egy ötletemet, ami a minap pattant ki a fejemből. Indítanék egy érdekesség-rovatot, amiben az észrevételeimet meg érdekes tényeket  gyűjtenék. Ezek többnyire Hollandiáról és a hollandokról lennének, vagy bármilyen kinti tapasztalatomról. Azért jutott ez eszembe, mert mikor az eseményekről számolok be, nehezemre esik megszakítani a gondolatmenetet, és talán úgy már nektek sem lenne annyira jó olvasni. De mondjátok meg ti!

Amit nagyon szeretek még E papában, hogy jó humora van. Sokat poénkodunk, ami mondjuk főleg az én oltogatásomból áll :), de jó néven veszem. Ebből is érzem, hogy egyenrangúnak, sőt most már családtagnak tekint.

Még mindig ezen a héten Kóval fodrászhoz vittük a kicsiket. Így jutottam fodrászhoz. :) Úgy láttam, eléggé ügyesek, és már nagyon-nagyon rászorultam a dologra, úgyhogy én hétvégén visszamentem. Kb. négy órát ültem ott, és ez történt:

Nagyon örülök neki, már régóta szőkülni akartam. Először megijedtem (mert már vállig ért a hajam), de aztán rájöttem, hogy így kellett lennie. :)

Az első közös (nem-bútor-szerelős) szabadnapon E papa elvitt (a gyerekekkel együtt) Lelystadba, ahol megnézhettem a gyárat!! Körbevezetett és mindenről megmutatta, hogy működik és hihetetlen adatokat mondott. Pl. egyik csodálnivaló dolog, hogy a gyárban minden, ami elképzelhető (vagy nekem eddig elképzelhetetlen volt) újrahasznosul. Az energiájuk (ami a gépeket működteti) 90 %-át maguk termelik meg a hulladékok elégetésével. De nem vagyok biztos benne, hogy ez mindenkit érdekel, meg hogy jól tudom visszaadni a lényeget, úgyhogy akit érdekel, az inkább írjon és elmondom, amit még tudok, meg hogy hol olvashat róla. Ezt a gesztust én, mindenesetre, nagy megtiszteltetésnek vettem.

És láttam a tengert is. Csak a kocsiból, mert rossz idő volt, de így is meghatódtam. És utána elmentünk egy nagy virágkereskedésbe és vettünk virágokat a teraszra meg mindehova, és én választhattam.

Aztán még mindig a hétvégén, fodrászolás után Utrechtben is voltam, és találkoztam egy magyar baráttal Rotterdamból, Ch-val, és később É-vel meg B-vel (a kedvenc hollandommal) is találkoztunk. Bár annyira nem sikerült jól az este, mert egy klubba nem engedtek be minket, és nagyon hideg volt, és sokáig vártunk egy éjjel-nappali gyrososban É-re meg B-re (akiket beengedtek), de azért örültem nagyon, hogy láttam őket, és hogy kimozdultam. Később rájöttünk, hogy semmilyen jármű nem jár a hollandoknál éjjel (ami kész abszurdum!) és nagyon sokat kellett volna várni a vonatunkra, úgyhogy kitaláltuk, hogy B-nél alszunk. Csakhogy odáig is el kellett jutni valahogy és egy biciklire voltunk négyen. Ch talált egy elhagyott biciklit, de mikor ketten ráültünk, meghajlott a kereke. :) Majd nagy nehezen leszűrtük, hogy azért is volt elhagyott, de előtte még szerencsétlenkedtünk egy sort vele... Végül taxival mentünk B-hez, és a náthás É-vel együtt teáztunk, és még csomót röhögtünk mielőtt elaludtunk.

A múlt héten elkezdődtek az iskolai napok és az én valódi menetrendem is életbe lépett. Ez leginkább abban merül ki, hogy a gyerekeket biciklin szállítom fel-alá, amitől először nagyon féltem, de már tök profi vagyok. :) És kezdek megedződni, mert hát Sát minden nap el kell vinnem iskolába és el is kell hoznom onnan, és Mimit meg három nap pluszban. De a legdurvább a csütörtök: reggel negyed 9-re Sát suliba viszem, háromnegyed 10-kor azonban értemegyek, átviszem a logopédiára, ott beülök vele egy órára (ami nagyon érdekes!), 11-kor visszamegyünk a suliba, és már indulhatok is Mimiért 11:40-re az oviba. Akkor vele van egy kis időm otthon, amíg 14:40-kor el nem indulok megin Sáért, hogy 3-ra odaérjek, és hazahozzam. Na ez lesz pl holnap...

De...van biciklim!!! :)

És valamelyik nap suli után mindkét gyerekkel (Sa saját pótkerekesén jött) bementem a kisközpontba (ami nem Almere Centrum, csak egy kisebb centrum Almere-Buitenben) fagyizni.

És csak egy kicsit paráztam odafelé. :)

Bár erre nem vagyok kényes, de mégis pozitív, hogy nem kell sok házimunkát végeznem, azaz semmit. Én felelek a virágokért, és a gyerekek ruhájáért. (De a mosást már nem én csinálom, sőt, magamnak sem! :))

Elintéztük a városházán a bejelentett lakcímem, biztonsági kódom (vagy mit), amivel lehet bankkártyám, és a bankban is jártunk. Viszont tönkretettem a telefonom, mert elindítottam rajta egy ismeretlen alkalmazást, és bekrepált, és voltunk vele Amiban egy szervízben, de nem tudták megcsinálni. Vissza fogom vinni Utrechtbe, mert meggyőződésem, hogy a srácok, akik kiütötték, hagyták rajta az alkalmazást, de semmi garancia nincs rá, hogy meg is csinálják. Most egy kölcsön telefont használok (persze E papától), HTC touch 2-t, ami nagyon menő, érintőképernyős meg minden, bár csak hollandul tud... Egy újabb dolog, amiből tanulok.

 Ezen a hétvégén itt is hosszú hétvége volt (pünkösd hétfő miatt), úgyhogy szombaton voltunk Amszterdamban, vasárnap pedig állatkertben, ami kész átverés volt. Nagyon vártam már, mert imádom (!) az állatkertet, de alig voltak állatok, és az egész egy nagy élménypark volt gyerekek számára, ahol végig Sát meg Mimit kellett figyelni, hogy ne törjék ki a nyakukat, ne tűnjenek el és fagyit venni nekik és befizetni a csónakdodzsemre... Szép kis pihenés volt... De azért örülök ezeknek a közös programoknak, mindenképp jót tesz a kapcsolatunknak a gyerekekkel.

Azért remélem, hogy nemsokára lesz egy kis pénzem, hogy külön programokat is tudjak csinálni. CouchSurfingen találtam három almere-i emberkét is, akik nagyon szimpik, és mindhármuknak írtam, és visszaírtak és találkozom is velük. Az egyik sráccal most szombaton. Olyan izgi!

Tudom, hogy sok mindent kimaradt, de már így is túl sok. A többiről legközelebb. Itt emlékeztetem magam, hogy írjak a Sa tanárától, a logopédiáról, Missről, aki kéthetente jár a gyerekeknek nyelvi fejlesztő órákat tartani (ezek nagyon érdekesek!). És írjak Mimi szövegeiről, meg hogy miket tanultam kínaiul, meg E papa poénjairól konkrétabban, meg Ko főztjéről...

Bevallom, nehezen veszem rá magam ennek a megírására. Sok jó dolog történt velem az elmúlt héten, de az előzményeket igyekszem inkább elfelejteni. Most utoljára előveszem.

Egy hete hétfőn robbant ki a balhé. Éppen (amennyire ez lehetséges volt) békésen a készítettem a gyerekek reggelijét a konyhában, amikor hallom, hogy Y ordítja a nevemet, meg még valamit. Mielőtt felfogtam volna, mi van, odaért a konyhába és (elégedetten) tombolt, hogy megtalálta az au-pair oldalon a profilomat, hogy újraaktiváltam, és hogy csomagoljak össze és húzzak el. Eléggé váratlanul ért a dolog, nem tudom pontosan mit mondtam, de felcibált az emeletre, hogy megnézzem a bizonyítékot. A ugyanolyan diadalittasan állt ott, és ugyanazt kiabálták, hogy ők mindig tudták és most megtalálták. Igazából még mielőtt elmondhattam volna az indítékokat (ami már nagyon időszerű volt), Y olyasmiket zúdítottam a fejemre, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Hogy én nem vagyok elég motivált, már második nap haza akart küldeni (!), és hogy szerinte direkt (!) eldugítottam a lefolyójukat (!) ....

Azért azt elérte, hogy ezek után már én is tomboltam, nem kicsit. Iszonyatosan dühös lettem. Amennyire az ember beszélni tud ilyenkor, elmondtam, hogy szerintem érdekes a motiváltságomat lesni úgy, hogy ők maguk semmit nem teljesítettek, amiben megállapodtunk, emellett levegőnek néztek, legötöbbször még köszönni is elfelejtettek. És mikor bazira lebetegedtem (valszeg a büdös kutyájuk miatt), akkor nem ismerték el, és nem csak úgy tettek mintha soha semmiféle biztosításról nem lett volna szó (ami miatt pénzt vontak le a fizumból), de még a felebaráti együttérzésnek vagy segítőkészségnek se adták semmilyen jelét.

Ami még nagyon durva volt, hogy Y meg sem hallgatott. Miután ő hangot adott nagy bőszen az irántam való undorának, egyszerűen elment. Ott hagyta A-t, az aranyhalat, hogy rendezze le a piszkos munkát. Vele beszélgettem kábé egy órát, ami körbe-körbe futkosás volt. Arról volt szó, hogy ki miben volt vétkes, de persze a mérleg nyelvét felém nyomkodta, nagyjából ugyanazokkal a vádakkal. És még jótanácsokkal is ellátott a jövőre nézve. A végén már csak csendben légzőgyakorlatokat végeztem. Azzal zárult az egész, hogy kegyes ajánlatott tett, miszerint a házban maradhatok, amíg nem találok új munkát, és felszólított, hogy gondolkozzam ezen a nap végéig. Mellesleg úgy, hogy a gyerekeket tök simán rámhagyták aznap.

Nem sokáig gondolkodtam. Miután beültettem a gyerekeket a tévé elé, mindenkit értesítettem, és egy órán belül már lebeszéltük Á-val, hogy másnap mikor jön értem kocsival. Azt azért nem állítom, hogy ugyanennyi idő alatt fel is dolgoztam a történteket. Soha életemben nem hoztak még ilyen megalázó helyzetbe. Nem könnyű ezen felülemelkedni. Meg kell magyarázni magadnak, hogy mi miért történt, mi az amiben valóban hibáztál, mi az, amiben nem. És még mindig újból és újból átgondolom. De leginkább erre jutok: lelkiismeretes és alkalmazkodni tudó embernek tartom magam, de persze nem tökéletesnek. Ebben a munkában, élethelyzetben nem volt korábbi tapasztalatom. Viszont ha lett volna tapasztalatom is azt mondanám, bizonyos alapfeltételei vannak annak, hogy az ember kielégítően végezze a munkáját, és a körülményekhez képest - merem állítani - még túl is teljesítettem. Így hát feloldozom magam, és próbálom elfelejteni az egészet, leszámítva a tanulságokat.

Kedves au-pairek!  Ne legyetek túl érzékenyek! Ha valami nem stimmel, próbáljátok meg minél előbb, minél őszintébben elmondani, és még inkább a legérthetőbben közölni a konkrét kéréseteket. Ha ez sem működik, akkor nem ti vagytok a hibásak, úgyhogy menjetek elébe a konfliktusoknak. Mindig ti legyetek a kezdeményező fél, mindenben! Tehát, ha mindent megpróbáltatok, és mégis elutasításba vagy közönybe ütköztök, akkor elő kell jönnötök az ultimátummal. "Ez így nem működik. Ezt és ezt és ezt megbeszéltük számtalanszor, mégsem történt semmi (VAGY) nem aszerint jártok el, amiben megegyeztünk. Lelépek. (VAGY) Lelépek, ha midnez nem teljesül x napon belül, mert már eddig is x napot vártam." Kész. Nem kell félni a változ(tat)ástól. Ne feledjétek, számtalan lehetőség van, csak meg kell ragadni. Mindig előre kell nézni. A negatív tapasztalatok még jobban tolnak előre, mint a pozitívak, ezt tanúsíthatom. És ha nem voltam elég meggyőző, kérlek, olvassatok tovább.

Kicsit még tartottam tőle, hogy mivel fog megalázni Y, ha hazaér, de meglepett, mint mindig. Úgy csinált, mintha mi sem történt volna, arról magyarázott, hogy minestrone leves lesz vacsorára. Csak néztem rá, mint egy ufóra. Aztán előjöttem a farbával, hogy holnap költözöm, és vacsorát, kösz, nem kérek. Minderre kábé úgy reagált, mintha az időjárásra mondtam volna valamit. A nagyjából utolsó szavakat arról váltottuk, hogy hagyjam csak az asztalon a kulcsot. ...

Szépen összepakoltam hát este, még sétálni is voltam egy uccsót, vettem vmi könnyű vacsit az Albert Heijnben, este 24-et néztem. Reggel meg sokáig vártam az ágyban, míg elhalt a gyereksírás, ordítozás, magassarkúban-fel-alá-kopácsolás, aztán szabad volt a pálya. Egy utolsó kiadósat fürödtem, minden zugot ellenőriztem hatszor, hogy ne hagyjak ott semmit, és kitakarítottam minden porszemet a szobámból.

Annyira furcsa érzés volt, mikor Á segített kivinni a cuccokat a kocsiba, és még megálltunk egy pillanatra, hogy biztosan csukhatjuk-e az ajtót, mert már nem tudom kinyitni többet, és becsuktuk. És a kocsiból felnéztem a ház tetőablakára, ami alatt álmatlan éjszakáimat töltöttem. Soha sem éreztem efféle megkönnyebbülést.

Hamar megérkeztünk Nieuwegeinbe, ami Houten mellett van, nyugatra. Az utca, ahol áll a kis házikó(nk) a Weesperveste összevissza kanyarog, és ugyanolyan faházakból áll, mint a miénk. Már mikor rátértünk erre az utcára, elöntött a hála és úgy éreztem, minden ezerszer kedvesebb itt, mint Houtenben. És még a nap is kisütött. (Ez itt a házunk.)

Persze, Á szobája - a közös szobánk :) - a legkirályabb a házban. Azonnal bevackoltam. Szépen telerámoltam a polcokat, az utrechti virágnak is a legjobb helyet találtam. Hihetetlen, mennyi mindent túlélt az a növény!

Ez egy hete volt, és azóta egyre inkább itthon érzem magam. Annyira nagyon-nagyon jó itt, és a lakótársaim a legjobb fej emberek a világon. Három srác (Á-val együtt), meg egy lány. F kicsit sokat füvezik ugyan, de nagyon nyugis és jószívű, és graffitis, de mostanában vászonra fest bazi jó képeket. Pl a szobánkban is van egy, amit Á kapott tőle, nagyon fasza, fenn van a galérián (0980), csak azért nem rakom ide, mert lekicsinyítve már végképp nem jönne át... F-től első nap egy tányér jó túrós csuszát kaptam, illetve első kérdése hozzám az volt: "nálatok hogy ismerik a slambucot?...öreg lebbencs?" :) Amúgy cukrász végzettsége van. Imádom!

Igyekeztem azaz igyekszem hálámat azzal kifejezni, hogy annyit segítek a házimunkában, amennyit csak tudok. Ennek mondjuk részben az lett az eredménye, hogy hétévégn a gulyás-partin odamentem egy lányhoz, hogy bemutatkozzak, mire azt mondta: "Ági? Ági, a fűnyíró?" :) Mindenesetre ebből azt veszem le, hogy a többiek is hálásak nekem...

BK egy tündéri lány, aki sütött nekem bundás kenyeret második nap, mikor hazaért munkából. Egy rettentő nyitott, kedves emberke, nagyon szeretnivaló, sokat beszélgettünk és mostanra, azt hiszem, barátnők lettünk.

És még itt van T is, aki tegnap szintén megetetett jól. Tudják, mivel kell magukat a szívembe lopni. :) De egyébként is kedvelem, halk szavú, békés, figyelmes fazon.

Ez a hely a Béke szigete. Tényleg.

Mint említettem, a hétvégén gulyás-parti volt nálunk. Sok-sok magyar volt hivatalos, ugyanis Á-éknak rengeteg ismerőse van már itt kint, minden városban akad pár. Nem jöttek el mind, de így is voltunk kb húszan. Nagyon jó volt, mindenkivel összeimerkedtem, a gulyás jól sikerült és rengeteg sört ittunk.

A társaság egy része itt is aludt és a másnapi program további békés sörözés, gitározgatás volt, valamint séta és evés "A töröknél". A törökről azt kell tudni, hogy egy kisboltja van a bevásárlóközpont közelében, és csak nála lehet olyan kenyeret kapni, mint a magyar. Nagy, fehér, ropogós héjú és puha. Szóval oda járunk. De lehet gyrosozni is és baklavázni persze. Lencsevégre is kaptam a török macskáját, aki nagyon próbált menekülni, de sarokba szorítottam. Borzalmas macskahiányom van.

Persze, amióta itt lakom nem csak háztartásbelit játszom, de próbálok munkát is találni. Már a balhé kirobbanásának napján sok családdal felvettem a kapcsolatot. Időközben az is felmerült bennem - mivel annyira tetszik itt - hogy esetleg nem-bentlakós munkát is találhatnék (amit itt amúgy nem nehéz). Pl jelentkeztem takarító munkára is, amiben az lett volna jó, hogy feketén tudom csinálni, mivel a többihez "szofi szám"-ot kell csináltatni, ami az itteni adószám, azt hiszem. Mindenesetre előbb vagy utóbb minden kinti dolgot meg fogok csináltatni, mindenképp praktikus pl az itteni bankszámla, amivel már vehetek 40%-os bérletet a vonatra, meg ilyenek.

Két családdal találkoztam személyesen, mindkettő Utrechttől észak-nyugatra, Amsterdam felé, Hilversum közelében lakik. Pénteken voltam egy fél-angol családnál, ha jól tudom, Muidenben. Nagyon helyesek voltak, fiatalos szülők, 40 évesek, már sok au-pairjük volt. Egy magyar lány ajánlotta őket, egyébként. A gyerekek, egy 8 éves kisfiú és 6 éves kislány, szintén nagyon helyesek voltak és beszélnek angolul, ami nagy előny. Meséltek az ellőző au-parjükről, akit el kellett küldeniük, mert rájöttek, hogy eleinte web-kamerán aztán már élesben szex-bizniszt folytatott a házukban. Elég durva sztori. Persze, nem csak erről, mindenről hosszasan beszélgettünk, kellemesnek találtam őket, de nem éreztem azt a nagy lelkesedést, hogy újból belevágnék a dologba. Egy hetet kértem tőlük. Teljesen megértőek voltak, kifizették a vonatutamat, meg oda-vissza fuvaroztak az állomásra. A kislány búcsúzóul megölelt és még puszit is adott. Biztosan megnyerő volt a szövegem, hogy én is Hannah Montana-fan vagyok. :)

Másnap délelőtt egy fél-kínai családból az apuka házhoz jött értem kocsival. Később kiderült, hogy Almere-ből, ami még messzebb van, mint Muiden, viszont egy nagy város közel a tengerhez. Ezt az élményt nehéz lesz visszaadni. A kb 60 éves és két méteres (teljesen fehér!) pasas szombat reggel, csíkos pólóban, pepita öltönyben, tar kopaszon, bajusszal, vattákkal a fülében becsöngetett hozzánk a házba, ahol ordított a magyar rap-zene, és épp egy ismerőst vezettünk körbe, aki meghozta a bográcsot. :) Nagyon vicces volt. Belépett az ajtón és enyhén meghajolt. Zseniális, nem? Én meg odarohantam és gyorsan bemutatkoztam, miközben már tuszkoltam is ki az ajtón. A kocsiban ült a Kis E, egy 3 éves hölgy, és lekváros kenyeret majszolt, közben higgadtan végigmért.  Útközben igyekeztem többet megtudni a családról E-től. Kiderült, hogy egy gyógyszergyártással foglalkozó cég igazgatója, amely cég Kínából importálja a természetes alapanyagokat a gyógyszerekhez. A felesége végzi a logisztikát, ezért sokszor van Kínában, hogy ellenőrizze a szállítás részfolyamatait. Többek közt ezért van szükségük au-pairre.

Mikor megérkeztünk, tudatosult bennem, hogy a felesége csak kínaiul beszél, talán ha egy-két szót mondott bemutatkozáskor angolul. Van egy kamasz fia az előző házasságából, szintén talpig úriember, egyből tálcán szolgálta fel nekem a csokifalatokat meg az üdítőt. Az is vicces volt, hogy alig hogy leültünk mindannyian a nappaliban, a nő a férjéhez fordulva magyarázott valamit kínaiul. E lefordította nekem, és magyarázatot is fűzött hozzá: " Tudnod kell, hogy Kínában nagyon fontos a megjelenés. A feleségem azt mondja, gyönyörűek a szemeid." A nő üdvözülten mosolygott rám. :) A következő kérdése pedig az volt, hogy mikor születtem, E pedig itt is készségesen hozzáfűzte a magyarázatot, hogy az asztrológia szintén nagyon fontos számukra. Én pedig a születési időmön kívül egyből mondtam a kłínai horoszkópom is, ami azt hiszem, szintén tetszett nekik. :)

Próbálom röviden összefoglalni a további történéseket, benyomásokat. Valamiért ez a pasi nagyon mély benyomást tett rám, úgy nézek rá mint néhány régi tanáromra néztem, tisztelettel és valahogy várakozóan. Mielőtt bármi konkrétum kiderült volna már úgy éreztem, valami van ebben az emberben, de a családban és az otthonukban is, amiért őket kellene választanom. Később rátértünk az "üzletre", és a felmerülő dolgok nem sok kétséget hagytak bennem... 340 eurót adnának havonta, de nyitnak nekem egy külön számlát, amire havonta 160euró prémiumot utalnak, amennyiben elégedettek a munkámmal. Ehhez a számlához a hozzáférést a munkám végén kapnám meg. Ezen felül E jogilag szeretne korrekt lenni és mindent elintézni. Fizetni fogja az egészség és vagyonbiztosításom is, és ügyvédet szeretne fogadni mellém, arra az esetre, ha itt kint bármilyen atrocitás érne. A feleségéhez magántanár jár, akitől hollandot tanul, ezzel egyidőben E maga fog engem hollandul tanítani. A szobámat, mikor megnéztük, gyerekbútorok és játékok voltak benne, s miután óvatosan rákérdeztem, kiderült, úgy gondolja, ÉN fogom kiválasztani a bútorokat az Ikeában a szobámba, hogy biztosan megfeleljen az igényeimnek. ...

Hazafele úton még sok mindenről beszélgettünk, egész nyíltan elmondtam neki, miért esik nehezemre dönteni, és nagyon jó tanácsokat adott. Egy igazi bölcshöz méltóakat. És olyan jól esett. És aztán még beszélgettünk a cégéről, ami nem egy kis vállalkozás, hanem egy nagy üzem. Mint kiderült egy fának a leveléből olyan orvosság gyártásán fáradzonak, ami eltünteti a rákos daganatot, anélkül, hogy azt vágni kellene. Hatalmas dolog ez, nem? Gondolhatjátok, végképp le voltam nyűgözve. Ezek után kicsit meséltem neki irodavezetői pályafutásomról, és mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, azt mondta, hogy jó az angolom, intelligensnek tart, és miután a holland nyelvtudásom is eljut majd egy szintre, esetleg nézhetünk nekem valami állást a cégénél. ... Elhiszitek?? ... Én nem hittem el elsőre, de azóta megerősítette írásban az ajánlatát, és a többit is, amiről szó volt, és még azt is levezette nekem, hogy mennyi plusz költséget jelentene, ha a barátaimmal akarnék lakni. ...

Szóval... most épp az egyezkedés utolsó fázisa zajlik, de magamban már eldöntöttem, hogy nem hagyhatom veszni ezt a lehetőséget. Azzal bíztatom magam, hogy ha mégis gáz van, akkor hazajöhetek. Ide is, meg még hazább haza. :)

Most viszont készülnöm kell a ma esti utrechti bulizáshoz, úgyhogy mennem kell. Majd jövök a fejleményekkel.

És kedves barátaim! Néha írjatok nekem, nagyon jól esne! Puszi mindenkinek!

Az elmúlt egy héten gyökeres változások történtek, de szép sorjában szeretnék mindenről beszámolni. Úgyhogy csak elöljáróban említem meg, hogy elköltöztem a houteni családomtól, mert a sok feszültség, ami köztünk volt hétfőn kirobbant egy csúnya, nagy viszály formájában. Most Nieuwegeinben lakom Á-nál és a barátainál.

Viszont hétvégén még mit sem sejtve Bestbe utaztam É-hez, de előtte Utrechtben picaoltam és nézelődtem, ami csodálatos volt. Mint minden szombat délelőtt, mikor ragyogó tavaszi idő van, elárasztotta a tömeg az utcákat. A kanális mentén tucatnyi kis kávézó, falatozó pakolta ki kertibútorait a vízpartra, és az emberek ott ücsörögnek a napfényben egymás hegyén-hátán. Rengeteg kiülős hely van, nem közvetlen a vízparton, hanem egy szinttel feljebb, a sétáló utcán is, ahol ugyancsak nehezen férnek el az üldögélők, mert az út másik oldalán nem csak ezernyi bicikli támasztja egymást és a korlátot, hanem a piaci eladók sátrai, portékái, virágcsokrai sorakoznak.

Azon a szakaszon, ahol én nézelődtem szombaton, csak virágos bódék vannak ebben az időpontban, mert ilyenkor van minden héten a "bloemenmarkt" azaz virágpiac. Mindenfelé tulipán-, rózsa-, margarétacsokrok, cserepes, vágott növények, tarkabarkaság, színpompa!

Annyira gyönyörű és hangulatos volt! (Feltétlenül nézzétek meg a galérián a több képet!) Vettem is magamnak egy cserepes növényt, sajnos nem tudom milyen fajta, de próbálom kinyomozni. Annyit kérdeztem csak az eladótól, aki nem igen beszélt angolul, hogy tarthatom-e szobában, és jóváhagyta. :) Valamint egy színes tulipáncsokrot is vettem besti vendéglátómnak. Utána már elég nehézkesen közlekedtem a csomagommal, de vettem egy menő vászontáskát, amibe pont belefért a két virág, meg egy fülbevalót, ami...nem tehetek róla, szerelem volt első látásra. :) Aztán beláttam, hogy nem tudok ezzel csomaggal fürdőruhát próbálni (mert nemrég realizáltam, hogy azt otthonhagytam), úgyhogy kinéztem inkább a vonatot. Átszállással megy csak Utrechtből Bestbe, odavissza 21 euró volt, egy kész vagyon. Kicsit féltem, hogy zűrös lesz az út, de tényleg olyan jó Hollandiában, hogy minden a világon ki van táblázva és olyan kis takaros és egyértelmű, egyszerűen a magamfajta hülyeszőke sem tud eltévedni...

Bestben értem jött É az állomásra, gyönyörű idő volt (ő már pl annyira akklimatizálódott, hogy egy csőtopban meg papucsban jött elém), és hazasétáltunk. É családja - már emlegettem ugyan - de egyszerűen fantasztikus! Annyira aranyosak és jófejek, próbálom meggyőzni magam, hogy nem csak azért, mert félig magyarok. :) Az apuka, K, folyékonyan beszél magyarul, bár nagyon vicces kiejtéssel. Az ő szülei 56-ban disszidáltak Hollandiába, és most az egész család itt él. Volt is szerencsém másnap mindenkivel találkozni, mert épp családi banzáj volt... De ez egy külön sztori. Anyuka, M, olyan mint egy színésznő. Széles gesztusokkal, kiáltásokkal konstatál mindent, de valahogy imádnivaló. Nagyon szép nő és nagyon ad magára, de olyan közvetlen és természetes másokkal szemben, hogy egyáltalán nem hat beképzeltnek vagy sznobnak. A tulipánokat látva a szívéhez kapva felkiáltott: "OH, MY GOD!!! MY FAVOURITE! IT'S BEAUTIFUL!!...AAAAH..." Úgyhogy már megérte. :)

Kaptam isteni kávét, néztük ahogy a gyerekek a hatalmas kertben visítva, félpucéran tapicskolnak a sárban, üldözik egymást és nevetnek. Nagyon viccesek voltak. Később É szobájában átbeszéltük az elmúlt hónap történéseit, kekszet zabáltunk, meg söröztünk, valamint elterveztük, hogy lemegyünk a helyi pubba, ami közvetlen az állomás mellett van, és ahol összegyűlik hétvégén a falu apraja-nagyja. :) Éjfélre sikerült odaérnünk, és mondhatni nagyon hatásos belépőnk volt. Mivel csak helybéliek mulatnak ott nap mint nap (kb munkaruhában), mindenki felénk fordult, ahogy beléptünk talpig kicsípve. Szinte a zene is elhallgatott, mint a filmekben. :) Kicsit nehéz volt beolvadni, de mikor már egész oldottan dumáltunk meg nevetgéltünk egy velünk egykorúnak tűnő holland csaj odaugrott elém és rámkiabált: "NIET KIJKEN!" (Ami annyit tesz: "ne nézzél!") Ami eléggé nevetséges volt, de inkább nem röhögtünk, mert kinéztük a két brünhildából, hogy megvernek minket. Ki is találtuk a tuti mondatot vész esetére, és hogy hogy van hollandul: "Az én apám rendőr". :)

De ezután már nem sokáig voltunk magunkban, mert egy tizennyolc éves kissrác a barátaival odajött hozzánk, és tökéletes angollal osztotta nekünk a poénokat, megállás nélkül. Hamar kiderült, hogy van egy rock együttesük és az énekesük félig magyar. :) Egy kis idő elteltével ő is megérkezett és megcsillantotta magyarnyelv-tudását és iszonyú aranyos akcentusát. Utána persze velük voltunk egész este, lehetetlen lett volna lerázni őket, de nem is bántuk annyira. Nagyon kedvesek, jófejek voltak.

A fenti képen mondjuk még a fejemre kapott sörzuhany előtt készült... Elég brutális volt, percekig nem tértem magamhoz. Véletlen volt állítólag, és nem tudom kitől kaptam, de egy korsónyi mennyiséget, hogy a hajamból csöpögött a sör, a sminkem a nyakamon folyt. Vicces lehetett kívülről. A hely közepén álltam, pislogtam mint egy buta fóka. :) Később összeszedtem magam, egy darabig az egyik srác kalapjában nyomultam. De már be is zárt a hely (4 óra körül), és még átmentünk a ugyanennek a csávónak a lakására, ami nagyon-nagyon dizájnos volt, kb 6 méteres belmagassággal, galériával, akkora erkéllyel mint a mi nappalink kétszerese... Persze, nem egyedül lakik benne, csak apukája épp a barátnőjénél volt. Nagyon jó hangulat volt, csak az egyik srác iszonyúan idegesítően viselkedett és persze nagyon rámszállt... de mindegy az én hibám. Túl kedves vagyok. Mindenki ezt mondja. Reggel 6-ra értünk haza, eléggé berúgva, bezuhantunk az ágyba, azaz én a matracomra.

É dél körül már nekiállt pörögni, el akarta kerülni a rokonsereget, ami végül mondjuk nem sikerült, de mégis jobb volt, hogy előbb összeszedtük magunkat. É au-pair anyjának, M-nek van egy ikertestvére, aki szintén Bestben él a családjával és szintén van egy au-pairjük, L, egy olasz lány. L tehát É au-pair kuzinja, ahogy É hívja. :) Vele találkoztunk vasárnap délután, miután összekapartuk magunkat - É még egy nagy kondér gombalevest is főzött M kérésére a vendégseregnek - és elmentünk egy folyó partjára, amihez kb 3 km-t kellett gyalogolni. Mellesleg nagyon meleg volt, és nagyon másnapos voltam, de megérte. Nagyon örülök, hogy megismertem L-t, aki egy nagyon-nagyon aranyos lány, óriási gyakorlata van utazgatásban és au-pairkedésben, és talán még az olasztudásom is segít felfrissíteni.

Valamint együtt megyünk Amsterdamba jövő hétvégén, a Queen's Day alkalmából. A királynő napja egy nagy ünnepség Hollandiában, hasonló a mi augusztus 20-ánkhoz, csak felvonulásokkal (meg ki tudja még mivel) ünneplik. Április 30-án van, de Amsterdamban 29-én éjfélkor kezdetét veszi az utcai mulatság. Mindenki narancssárgába öltözik, ami a királynő színe, és a boltok persze már televannak a legkülönbözőbb narancssárga kiegészítőkkel. L-től kaptunk ajándékba egy-egy pár narancssárga, rózsát mintázó fülbevalót, amitől teljesen meghatódtam. Lefotózta őket, hogy megmutathassa, majd a neves napon kapjuk meg. Persze É szerint kötelező lesz a narancssárga boát is beszereznünk, ami tényleg nagyon jól néz ki...

Ezután visszagyalogoltunk - már halálomon voltam - és becsatlakoztunk a rokonok áradatába, így viszont ehettünk finom levest, ami igazi áldás volt, annyira jól esett mint még soha. Az is nagy élmény volt, hogy egy olyan család együttlétébe hallgathattam-leshettem bele, akik három nyelven beszélnek otthon egymással és egy időben. Sosem láttam ehhez hasonlót, és annyira tetszett. Olyan rugalmasak, nyitottak, és egyúttal a család magyar felének sikerült megőriznie a szokásokat, a nyelvüket, és átadni ezeket a gyerekeknek, dacára annak, hogy már két generáció is itt született és nőtt fel Hollandiában.

A hazaúton már tökéletesen kóma voltam, de mégis sikerült megtalálnom minden csatlakozást, pedig valami kavarodás volt (késő vonatok, felcserélt vágányok). Tök boldogan mentem ágyba aznap, a leghalványabb balsejtelem nélkül. Pedig másnap kitört a balhé, mint az izlandi vulkán... (Folyt.köv.)

Megvilágosodtam! Végre! Rájöttem, miért teszik minden második szó végére a "je"  szótagot (hangzásra valahol a "jö" és "je" között) a hollandok. Különösen mikor gyerekekkel beszélnek. Mert az egy KICSINYíTŐ KÉPZŐ!

A macska tehát "kat" vagy "poes", de a kiscica "poesje". Clarice neve "klarísz", de otthon többnyire "klarís(z)je". :) Ennyi!

Lehet, hogy tényleg csak a nap miatt van, hogy jobban érzem magam? Nem tudom, de itt ritka, hogy így ragyogjon napokon át, és olyan jóóó!

Egyébként meg meggyógyultam, és a telefonom is. És kártyafüggetlen lett! És annak ellenére visszakaptam, hogy a cseretelefon töltőjét itthon felejtettem. Igaz otthagytam 10 euró letéti díjat, de az igazán semmi. Találkoztam B-vel is tegnap, vettünk mikrofont a karaoke-szettjéhez, ami fontos, és megtanulta azt a szót, hogy "főzelék". (A jelentés körülírása is érdekes volt: cook=főz, cookation=főzelék...esetleg cookage.) Én meg azt tanultam, hogy "rebel", ami azt jelenti, hogy lázadó. A húgomról volt szó...:)

És a vonat ablakából láttam két lovat ruhában. Elegánsnak tűntek. Hát persze, nyugaton még a lovak is öltönyben járnak... Hogy ezt nem tudtam... én, hülye.

Ma újból lenyűgözött a gyerekek képzelőereje és kreativitása, gondoltam, megosztom veletek. Ez egy "poesje" (ejtsd: pus(z)je).  Ezt meg ma tanultam F-től. Cica.

 És így kell vele játszani:

Figyelem! Két bejegyzés készült egyszerre, úgyhogy előbb görgess lefelelé, és lásd  az amsterdami mesét! Ez itt a kálváriám története.

Először is megbetegedtem, kötőhártya- és torokgyulladásom lett, ami nagyon kellemetlen, különösen, ha nem érzi otthon magát az ember, nincs hova elbújni és kimozdulni sem tud. Nagyon rosszul jött ki, hogy úgy tűnt, nem akarják tudomásul venni, hogy beteg vagyok, annál is inkább, mert korábban levontak a megbeszélt heti zsebpénzemből az au-pair biztosításra hivatkozva. Nem sokat, de nem is ez a lényeg. (A biztosítás ügyében nem történt semmi, még a papírokat sem töltöttük ki.) Mikor úgy láttam, egyre rosszabbul vagyok, megmondtam nekik, hogy orvoshoz akarok menni. Erről megpróbáltak lebeszélni, aztán nagy nehezen megadták az orvos elérhetőségét, akit viszont már nekem kellett felhívnom (még a magyar számomról) és egy csak hollandul beszélő asszisztensnek elmagyaráznom a helyzetet és időpontot kérnem. Nem volt piskóta. Utána az orvosnál az EU-kártyám ellenére fizetnem kellett 24 eurót.

Kedves (leendő) au-pairek, ne aggódjatok, ha ilyen helyzetbe kerültök, a pénzt otthon (az OEP-től) visszaigényelhetitek. Tudom, szívás. A pénzre vagyis inkább a díjmentes szolgáltatásra itt van szükségem és nem otthon. Erre egy megoldást tud mindenki javasolni: küldd haza postán (szülőknek/barátnak) az orvostól/gyógyszerésztől kapott számlát, és azzal ők már hozzájuthatnak a pénzhez.

Annak ellenére, hogy ezt megértettem az orvosnál, nem bíztam benne, hogy viszontlátom a pénzem, de talán még inkább azért sajnáltam magam, amiért ilyen kiszolgáltatott vagyok, és Y-ék cserben hagytak.

É-nek meséltem is, ahogy nagy dühösen hazacsörtettem az orvostól, és A otthon üldögélt szokásához híven (biztos nagyon dolgozik!), és megkérdezte mit mondott az orvos. Elmondtam neki az egész históriát az angolul nem beszélő asszisztenssel, a vizitdíjjal, a drága kenőccsel együtt, és mit válaszolt?? Réveteg mosollyal az arcán, csak ennyit mondott: "Ohh...OK..." É erre hozzáfűzte: "Anyway...have you seen my...eee...magic mushrooms?" 

:D Pont ilyenek! Biztos nem minden holland, de mondjuk, hogy jellemző ez a mentalitás. Le vannak lassulva, el vannak varázsolva, flegmák, mindent könnyen vesznek, lusták és halogatósak.

Tehát...nem feltétlenül szándékosan csinálják, amit csinálnak. (Persze, azt sem részleteztem, hogy mit csinálnak. Még mindig nem kaptam meg semmit, amit ígértek, de ennél rosszabb volt, hogy úgy éreztem direkt Y direkt szivat. Az utolsó pillanatban oszt nekem feladatokat, úgy osztja be az én időmet, ahogy neki kényelmes. A gyerekek előtt lejárat, a gonosz mostoha szerepében tűntet fel. Csomó apró dolog, ami együtt már tragédiának tűnik, mikor úgy érzed, teljesen egyedül maradtál. Velük szemben, védtelenül.) Szóval a szándékosságban még mindig nem vagyok biztos, de a történtek óta Y megint elkezdett kedveskedni. Először is pár nap elteltével maga hozta szóba az orvost, és felajánlotta, hogy kifizeti, és mikor itthon visszaigénylem az árát, majd visszaküldöm neki. Persze, ennek semmi értelme, de maga a gesztus egy pálfordulás. Megfigyeli, hogy miket eszem, és hoz nekem a boltból hasonló cuccokat, sokat beszélgetünk Magyarországról, az emberekről, a  mostani helyzetről és mindent összehasonlítgatunk. Ez egyébként egy nagyon érdekes dolog. Összehasonlítjuk a társadalom helyzetét, megosztottságát, az életszínvonalat, a szokásokat, a problémákat. Tanulságos, és mindenképp közelebb hoz minket egymáshoz, így talán idővel kiismerem majd.

Mondanom sem kell, hogy időközben, dühömben és tanácstalanságomban visszaregisztráltam az au-pair oldalon, és felvettem a kapcsolatot jó néhány családdal, de azóta megint úgy érzem, hogy még maradnom kéne, és minden jóra fordul.

A gyerekek iszonyú édesek, és már megszerettek engem, és napról napra érzem, ahogy fejlődik a kapcsolatunk. Ez felemelő dolog ám! C magától mindig az ölembe mászik. Ha nem figyelek rájuk egy ideig, akkor jön tüsténkedve (úgy közlekedik, hogy két térdén lépdel, közben felsőtestével nagy buzgón twistel, karjaival így segíti magát), és játszani hív. F is nagyon aranyos, sokkal "nehezebb" gyerek, érzékeny és hisztis néha, nagy figyelmet igényel, máskor magába fordul, elvan saját kis világában. Elkezdtem őt megérteni, amiket beszél, de ami még jobb, hogy ő is engem! Már nem csupán felügyeletet jelentek neki, mesél nekem, produkálja magát, és ő is igyekszik bevonni a játékába.

Még mindig beteg vagyok, de tegnap már összeszedtem magam annyira, hogy bemerészkedjek Utrechtbe. É-vel és B-vel, az egyik holland sráccal találkoztam. Voltunk a piacon, ettem sült, zöldséges rudacskát, aminek nem tudom a nevét (vmi "lupia"?) és frissen sütött stroopwafelt is. Csomó boltot végigjártunk, É-nek kerestünk telefont, de be kellett szereznünk hozzávalókat is paprikás csirkéhez és egy cd-t, aminek segítségével később B megjavította É laptopját.

É stockholmi élményeiről mesélt útközben, teljesen odavan, és elhatározta, jövőre Stockholmba költözik. Én egyelőre csak annyit találtam ki, hogy a következő kiránduláson (június végén) én is részt veszek. A legnagyobb poén, hogy milyen olcsón lehet megúszni mindezt, ha az ember CouchSurfinggel keres szállást.

Miközben boltról boltra jártunk, kitaláltam, hogy én is szerzek vagy egy új telefont, feltölthető, holland SIM kártyával vagy feltöretem a mostani telefonom (mert sajnos nem kártyafüggetlen), és akkor beleteszek egy új SIM kártyát. B nagyon precízen segített mindkettőnknek sorra venni az összes lehetőséget, és kiválasztani a legjobbat. A piacon megkérdeztük, meg tudják-e csinálni a kiütést, és ha igen, mennyiért. Kiderült, hogy megcsinálják, egy átlag telefonhoz képest kicsit több időbe telik, de Lebarás kártyával és 15 euró kredittel együtt 25 euróért megvan. (A Lebara nevű szolgáltatót azért választottam, mert B utánanézett nekem, hogy nagyon olcsók a percdíjak és még Mo-ra is 12 cent/perc tudok telefonálni! Ezt ajánlom minden kinti magyar figyelmébe!!)  Csak épp, mikor visszamentünka  telefonomért a megbeszélt időpontban, közölték, hogy "meghalt". Mielőtt sikítozni kezdtem volna a csávó elmondta B-nek hollandul, hogy teljes garanciát vállalnak és keddre mindent helyrehoznak, és addig kapok egy cserekészüléket az új kártyámmal. ... Reméljük a legjobbakat. Akinek kell az új számom, írjon e-mailt vagy keressen msn-en!

Miután tényleg lejártuk a lábunkat, és nagyon sokat röhögtünk, hazamentünk B lakásába, ami egy 26 (?) emeletes épületben van, amit csak diákok laknak! Iszonyúan hangulatos, szerintem. Ott B visszavarázsolta a lelket É gépébe, zenét hallgattunk, teáztunk, főztünk (azaz inkább csak É) a paprikás csirkét, beszélgettünk, elolvastuk a cseretelefonomban lévő sms-eket, amik egy kudarcba fulladt románcot meséltek el nem túl finom szavakkal. :) Utána söröztünk, és bacardiztunk, és É-vel kicsit vitatkoztunk, hogy nem megyek bulizni. Tényleg nem voltam hozzá elég jól. B lekísért a vilihez, amin blicceltem (!), és minden nehézség nélkül visszajutottam a pályaudvarra, és Houtenbe, ahol azonnal indult a minibusz és csak velem (!) de Muren-be (ez a városrész, ahol a "mi" házunk áll). Nagyon-nagyon jó nap volt!

Nem bánom, hogy nem mentem bulizni, mert mikor hazaértem még Y-vel vagy másfél órát beszélgettünk mindenféléről, és szerintem ez most jót tesz nekünk. Még egy kicsit boroztam is, végignéztem a 24 (sorozat) első évadját, és mostam is egyet. Tök jót aludtam utána. :)

Szurkoljatok, hogy kedden ne kelljen temetést rendezni a telómnak!

Tudom-tudom, kimaradt egy hét, viszont körülbelül ugyanennyi ideig semmi főhőshöz méltó elmesélni való nem történt. A családdal való kapcsolatom alakulása mondjuk minden nap érdekes, főként számomra, és főként, hogy még azt sem sikerült eldönteni, vajon ez jó vagy rossz nekem. Hosszú (nekem hosszúnak tűnő) ideig többnyire rossz volt. Ezt fogom kifejteni a következő bejegyzésben, de előbb jöjjön, amit ígértem:

Mesélek Amsterdamról. Viszonylag korán reggel mentünk be múlt héten, szombaton. Az első látvány, még az autóból, ami nagyon megragadott, az Amstel folyó partján sorakozó színes kis lakóhajók, mindegyik ajtaja előtt egy-egy biciklivel. (Sajnos erről még nem tudtam képet készíteni.) Elképzeltem, milyen lehet így élni, hazaérni a kis hajódba, leparkolni a bringádat... A azt mondta főleg egyedülálló művészlelkek élnek ott.

Kilenc óra körül már az állomáson grasszáltam, próbáltam eldönteni, mihez kapjak.

Ittam egy capuccinót, írtam sms-t TD-nek - aki É barátja még otthonról, Veszprémből, és Niuweghenben lakik most a barátaival, és korábban megbeszéltük, hogy találkozunk Amiban. De TD mégsem jött be délelőtt Amiba, és abban maradtunk, mégis később találkozunk. Vettem egy térképet, és jót beszélgettem egy információs csajjal, aki bekarikázta nekem a fontos látnivalókat. Kicsit csillogtattam az otthon szerzett holland nyelvtudásomat is.

Végül úgy döntöttem, hogy annyira nagyon nincsen jó idő (eléggé borús volt még reggel, és a szél is nagyon fújt), úgyhogy a Rijksmuseumot tűztem ki úticélul. Persze, nem véletlenszerűen választottam. Kaptam Y-től egy kétszemélyes múzeum belépőt, amit - ha jól értettem - egy internetes kvízjátékon nyert, és az ország kb 40 múzeumában volt felhasználható. Elmondtam, hogy leginkább a képtárakat szeretem, és mutatott a listán egy-kettőt, ahol híres festők képei vannak. Ezek közül a Rijksmuseum a legdrágább :), és ott vannak Rembrandt és Vermeer leghíresebb képei (főleg ezekre lettem kíváncsi!)  és még sok-sok alkotás, leginkább a 17. századból. Szóval emellett döntöttem.

Az információs lány azt ajánlotta, hogy villamossal menjek, és vettem is villamosbérletet (ami mondjuk nem csak Amsterdamban jó, és buszokra is), de végül mégis kedvet kaptam a sétához. (Innentől mindenhez illusztráció a galérián > 8.nap!) A Damrak nevű úton haladtam el, a Sexmuseum mellett, majd a Madame Tussauds-ról és az előtte elterülő térről kattintottam pár képet.

A Rokinen mentem tovább, a Diamond Center már ezen az úton volt. Innen már nem vagyok biztos az útvonalamban, hogy hogy keveredtem és melyik sétálóutcára. Talán a Kalverstraatra mentem be valamelyk kis utcán, és utána a Leidsestraaton haladtam sok kis kanálison keresztül - mert a kanálisokban biztos vagyok. És abban is, hogy mikor végül kiértem egy nagy útra, ami nagy ívben kanyarodott, balkéz felé kellett továbbhaladnom, tehát ez lehetett a Stadhouderskade. (Mindezt csak azoknak a kedvéért írom le, akik szívesen nyomonkövetnék a térképen vagyis googlemaps-en, hogy merre is jártam.)

A Rijksmuseumnál kicsit megijdetem a kb 2 km-es sort megpillantva, de nagy magabiztosam végiggyalogoltam mellette az őrökhöz és bájosan mosolyogva mutogattam nekik az ingyenjegyem. Hát, nem az történt, ami Budapesten történt volna: simán beengedtek a sor elejére.:)

Benn a múzeumban jegyzeteket készítettem, azokról a  művekről, amik nagyon megtetszettek vagy megfogott bennük valami.

Legnagyobb bosszúságomra otthon felfedeztem, hogy az egész kiállításnak kb a felét sem láttam, amire ugyan időm sem lett volna, de ami mégis nagyon idegesít: nem is találtam a többit! Azt hiszem, vissza kell mennem, és térképet is szereznem, mert kizárt, hogy lemondjak a Bosch-képekről!

Rembrandt és tanítványai viszont lenyűgözőek voltak, és a kedvenc képemet, meg is nézhetitek, bár így bőven nem jön át az élmény. A képnek nem ez az eredeti címe, de The prayer without end címen vált híressé, Nicolaes Maes alkotása. És ajánlom hozzá ezt az angol nyelvű cikket is.

Nagyon tetszett ezen kívül Hendrick Avercamp Téli táj korcsolyázókkal című képe (mert ennek magyarul is tudom a címét), amiről egy magyar cikket olvashattok, ami szintén nagyon érdekes.

Olyan híres darabokat is láttam, mint Vermeer The kitchen maid című alkotása és Rendrandt The Night Watch (Az éjjeli őrjárat) néven ismert műve életnagyságban Érdekesség, hogy Rembrandt idejében nem volt túl népszerű, hogy mozgás közben, életszerűen ábrázolják a festményen szereplőket, és a megrendelők nem is voltak elragadtatva tőle. A Wikipédia szerint még a fizetség is sokat késett ezután a kép után, ami később korszakalkotó művé lépett elő. "Ez a festmény jelenleg a amszterdami Rijksmuseum legnagyobb termében függ. A festmény olyan nagy (363×437 cm), hogy elfoglalja az egész hátsó falat, pedig egyes darabokat már levágtak róla. Vitathatatlanul ez a múzeum egyik leghatásosabb festménye."

Persze még rengeteg kép volt, ami tetszett, és sajnos annyira kevés időm van írni, és mindent megosztani, amit szeretnék..:( Azt tudom csak mondani azoknak, akik osztják szenvedélyemet (ami a festményeket illeti), hogy fentebb kattintsanak a Rijksmuseum szóra, és így megnézhetik a múzeum honlapját, ahol olvasni is lehet sok nyelven a művekről, a múzeum történetéről, és betekintést nyerhetnek a  gyűjteménybe is.

Nagyon elfáradtam, majdnem öt órát töltöttem a képek tanulmányozásával, de utána még képes voltam sétálni egy nagyot, sőt kicsit nézelődni és vásárolni is  az egyik sétáló utcán, ha jól sejtem a Leidsestraaton. Voltam H&M-ben, ahol - kapaszkodjatok - DJ nyomatta a zenét! Vettem egy rózsaszín kapucnis pulcsit, Burger Kingben ebédeltem, és esküszöm más volt a krumpli! Mintha igazi lett volna... Ja, és a narancsdzsúsz dobozos volt és 100%-os. Menő, nem?

Közben kiderült, hogy A nem tudott elérni, és ezért elkerültük egymást, de TD-vel megbeszéltünk találkát. Nem túl könnyen (a parkolás nehézségei miatt), de sikerült találkoznunk az állomásnál. Iszonyatosan jó érzés volt beülni a meleg autóba! Kicsit kalandos úton, de kijutottunk Amsterdamból, elhatároztuk, hogy iszunk egy pohár bort Utrechtben. Útközben kaptam otthoni csirkemájas szendvicset (annyira jó volt!), és sokat beszélgettünk mindenféléről. Különös gondolat volt, hogy 1200 km-ra otthontól egy másik magyarral egy kocsiban ülök és csirkemájat zabálok, de nagyon tetszett. :)

Aztán Utrechtben jött az igazi kaland, ugyanis... Nem siekrült parkolójegyet venni (egyikünknek semmilyen kártyáját sem fogadta el a titokzatos gép). Aztán nem találtunk egyetlen presszót sem, ahol ne lett volna teltház, és ne úgy nézett volna ki mint ahol 200 euró egy kávé. De időközben már pisilnünk is kellett, úgyhogy egyre jobban siettünk, hogy találjunk helyet. Majd rájöttünk, hogy eltévedtünk. És...lemerült a telefon, rajta a GPS. Már a kocsihoz sem találtunk vissza. Végtelennek tűnő idő után találtunk egy nagyon barátságos étteremféleséget. Jól mutatott, ahogy a gyertyák fölött sugdolozó párok közt berontottam a WC-be. De micsoda öröm! És még a bor is jó volt. Azért a poén kedvéért a kocsi felé menet elkapott minket az eső és szó szerint bőrig áztunk. Hozzátenném, ahogy beültünk az autóba, elállt. Szerintem szórakoztató este volt.

Még az is hozzá tartozik, hogy jutottam haza, hogy előbb Nieuwegeinbe kellett elmennünk TD-ék lakására a GPS töltőért, és úgy vissza Houtenbe. Éjfél körül haza is értem. Szép, tartalmas nap volt.

Későbbm kedden a támadó vírusok ellenére is voltam Utrechtben, vásároltam a Hoog Catharijne-ben, ami egy nagy bevásárlóközpont és egyből a Centraal Station-ből nyílik. A szerzeményeim: egy fürdőköpeny, váltáspizsamanadrág, két táska (le voltak árazva!), meg egy kendő. (Ez sem mindenkinek izgi, de pl Húgnak ajánlom figyelmébe a galérián található szerzeményes képeket.)

És...figyelem! Szinte azonnal jön a következő - magyarázkodó - bejegyzés!

Isten hozott engem Houtenben (ejtsd: háuten), még élek. Rázós volt az indulás, de nem volt időm kiborulni. Ez volt az első repülőutam, úgyhogy eleinte leginkább csak ezen izgultam. Mindenen a maga idejében. Mint mindig, utólag jöttem rá, hogy nem olyan nagy kihívás becsekkolni.:) A következő projekt az ablak-melletti-hely-vadászat volt, ez is elég könnyen ment. A stewardess elénekelte két nyelven a tudnivalókat (pl. hogyan nyomjuk a mellettünk ülő arcába az oxigénmaszkot), majd gurulni kezdtünk a kifutóra, és ekkor megláttam az integető kiccsaládom. (Ezen a képen, akár hiszitek, akár nem, ez van megörökítve.) Ezen nagyon meghatódtam, de megint csak nem volt időm amúgy rendesen elbőgni magam, mert egyszer csak a gyomrom az agyamba szállt. Gondolom, ezt nevezik felemelő élménynek. :) Amúgy tényleg lenyűgöző volt az út. Az érzés, a látvány, és a tudat, hogy csaknem 10 000 méter magasan vagyok a nagy semmiben...

Az előttem lévő ülés támláján a WizzAir reklámszlogenje volt látható:

Abban a pillanatban minden szempontból odaillőnek éreztem, és el is döntöttem, hogy ez lesz a jelmondatom. Átsegít mindenen.

Az érkezésem is kalandos volt, ugyanis miután egy darabig az arcomra fagyott üdvözült mosollyal keringtem az eindhoveni reptéren, rá kellett jönnöm, hogy vendéglátóim nincsenek sehol, de legalábbis ott biztos nem, ahol én vagyok. Két sikertelen sms-sel és ötpercnyi tanácstalan fejforgatással később odajött hozzám A, aki az apuka, és nagyon érdekes kiejtéssel szabadkozott valamit. Majd futva elindult a kocsija felé, én meg egy 20 kilós bőrönddel és egy 10 kilós válltáskával loholtam utána. Azért nagyon aranyos volt, útközben tört angollal próbált érdekességekről mesélni, pl. a konzervatív és a liberális beállítottságú lakosság megoszlásáról az egyes városokban... Nagyon kellett koncentrálnom, hogy kihámozzam az értelmét annak, amit mond (főleg abban az állapotban), így megint nem maradt egy szál neuronom se idegeskedésre.

Houten egy kertváros, sok egyforma sorházzal, kanálisokkal, kis hidakkal, bicikliutakkal és játszóterekkel. (Sok képet csináltam róla.) Ami azonnal megragadott, mikor megérkeztünk, a házunk közelében álló kis kastély, a Schonauwen. Így néz ki:

 Azóta sokszor jártam arra, nagyon közel van a házunkhoz, voltaképpen egy sarokra.

A házban kedvesen fogadtak, de nem túl nagy lelkesedéssel, inkább amolyan közömbös nyugalommal, már ami Y-t (az anyukát) illeti. Nem tudtam, hova tegyem, csak figyeltem, hogy mi lesz. Az első dolog amivel megkínáltak a stroopwafel volt, pont amiről É mesélte, hogy mennyire isteni, és mennyire hízlal. És mondanom sem kell, hogy mennyire rákattantam. (Gyengébbek kedvéért: É a barátnőm, ő ihlette ezt a kis kiruccanást, és maga is itt néderlandol azóta is.) Nem kínáltak meg ebéddel, ami furcsa volt, de később kiderült, hogy nem is esznek meleg ételt délben, csak esténként, de akkor sem mindig. Kenyeret esznek egyfolytában. A gyerekek cukros kenyeret. Ennyi. Kell az egészséges fejlődésnek.

Megmutatták a szobámat, amit egy raktárhelyiségből alakítottak át az érkezésem előtt, tehát biztosan sokat dolgoztak rajta. Most vadiúj bútorok és padlószőnyeg vannak benne, minden hófehér. Kicsit ridegnek tűnt nekem, főleg az első éjszakákon, de már az egyik ablakra felkerült egy sötétkék függöny, és fűtést is harcoltam ki magamnak (persze, csak éjszakára).

Ezután kiderült, hogy Y és a gyerekek kis szombati vásárolgatásra készülnek, a gyerekeknek szép ruha kell a másnapi családi összejövetelre, meg otthonra pár dolog a supermarketből. (Csaknem az egyetlen közért, ami Hollandiában található, az Albert Heijn. Az viszont majdnem mindenhol van. A magyarok nem túlzottan elégedettek vele: kicsi a választék, főleg ami húsféléket, felvágottakat és pékárut illeti, és nagyon drága. Viszont több biotermék van, mint otthon, és ez más üzletekre is igaz itt.) Bár nem kényszerítettek, úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk, nem akartam túl zárkózottnak (vagynemtommilyennek) tűnni.

Mikor elkezdtük járni egy kicsike téren az egymás melletti babaruha boltokat, akkor éreztem, hogy mindjárt elájulok. De azért igyekeztem megcsodálni az apró ingecskéket és szoknyákat, és véleményt formálni, miszerint melyik lenne C-nek a legmegfelelőbb (ő az egyéves pici lány).

Utána ugyanezen a téren fagyi-és-kávéztunk egyet,

és egy nagy séta keretében jutottunk haza, ami jó volt, mert mindenféléről beszélgettünk közben Y-vel, kicsikét feloldódtam. (Bár a félholland-félangol karattyolás továbbra is némi kihívást jelent.)

Otthon kipakoltam a szobámban, és gondoltam, skype-olok is egy gyorsat. Na és akkor kiderült, hogy nincsen net a szobámban. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor kezdett aznapra elszakadni a cérna... Próbáltam elmagyarázni A-nak, hogy mi ilyenkor a teendő, mert az én apukám felkészített minden eshetőségre (nyilván egy jelerősítő router kell az emeletre, ahol a szobám van), de A nem akarta elhinni, hogy én is értek a dologhoz, úgyhogy elutasította ezt a megoldást, és szép kedvesen elmagyarázta, hogy az én gépem a szar, és majd ő hoz bele egy adaptert és minden fasza lesz. (Persze, azóta hozott is egyet, és persze, hogy nem működik azzal sem.)

Szóval, bevallom, este össze voltam törve. Ingertúladagolás volt a javából.

Másnap újult erővel ébredtem, és volt időm helyre tenni a dolgokat. Egyedül voltam a házban, a családi összejövetelre szerencsére nem cipeltek magukkal. Kiélveztem a végtelen-melegvíz nyújtotta örömöket, kényelmesen tudtam netezni az alsó szinten. É-vel is megbeszéltük, hogy kedden este találkozunk Utrechtben. Meg persze, sétáltam is egy nagyot. (Lásd: galéria > 2.nap.) 

Este Y-vel átrágtuk a menetrendet, ami kicsit zavaros volt, mert a saját holland jegyzeteiben aláhuzigálta a dolgokat, és néhol angolul odafirkantott valamit mellé. Nagyjából az derült ki, hogy heti három napot (hétfő, szerda, péntek) kell végig a gyerekekkel töltenem, a maradék két napon az óvodában vannak, amit Mickey's-nek hívnak. Ebből az egyik napon néhány házimunkát kell elvégeznem, és utána szabad vagyok. A hétvégém szintén szabad. (Ezen a héten, ebből nem sok minden stimmelt, 12 órát töltöttem a teljes napokon a gyerekekkel, vécére sem nagyon tudtam kimenni, ugyanakkor pénteken Y elvitte őket a Mickey's-be, nem tudom pontosan miért. Azt mondta, majd a hétvégén jobban megismerem őket, de nem nagyon láttuk egymást a hétvégén...)

Azt hiszem egész jól kijövök a két kis törpével. F három éves, és nagyon féltékeny a kishúgára. Elég érzékeny gyerek, de nagyon szeretetreméltó. Sokat beszél hozzám, sajnos egyelőre nagy részét nem értem, de máris felszedtem néhány holland kifejezést meg mondatot, szóval gyorsan tanulok. C-vel nincs szükségem egyelőre a nyelvre a kommunikációhoz, teljesen jól érti anélkül is. Bár ő a kis kedvenc, hamar rájött, hogy én nem úgy reagálok a hisztire, mint az anyja, így kár próbálkozni. Amúgy nagyon életrevaló, vidám kislány.

Így igazából a hétfő nagyobb gondok nélkül telt el, de nagyon fárasztó volt. Két ilyen kis kerti cirkálóval egyszerre, nem könnyű, de megbirkózom vele. És idővel egyre jobb lesz.

Amúgy az első közös kalandunk épp Schonauwennél volt, ahol a kanális túloldalán egy nagy csapat lúd indult el felénk. Én boldogan mutogattam a gyerekeknek, még a fényképezőgépem is elővettem, de aztán elkezdtem kapisgálni, hogy ezek nem csak úgy úszkálnak, hanem egyenesen felénk úsznak nagy gágogással. A két gyerek a duplababakocsiban bámult várakozón, hát fogtam őket, és futottunk egy nagyot. Közben azt kiabáltam „wáááááááá, geese-attack! Heeeelp!”, F és C meg visítva nevettek.:) Jó volt.

Este jöttek az újabb kérdőjelek. Ugyanis ki kellett porszívóznom az egész alsó szintet, amit a legprecízebben meg is tettem, erre este kb Y-vel egyidőben megérkezett a házifodrász (!) és az egész család összes haját a földre vagdosta a nappaliban. Én meg csak néztem, mint egy uborka. Y-t sajnos azóta sem tudom hova tenni, de remélem, hogy csak dilisek, és nem direkt bunkók néha, és idővel majd hozzászokom.

Kedden szabadnapom volt, sétáltam egy nagyot a környéken, egészen a houteni állomásig, majd bevonatoztam Utrechtbe, de nem töltöttem ott időt, hanem felszálltam egy buszra, és elmentem Bilthovenbe É-hez. Tök jó ötlet volt. Megnyugtatott, a családja is szívesen látott és magyar módra kiadós, meleg ebédet ettem, az érkezésem óta először. Az is vígasztaló volt, hogy ott is épp akkora káosz van, tehát ez nem rendellenesség itt, egyszerűen hozzá kell szokni a holland mentalitáshoz.

Utána együtt mentünk be Utrechtbe, találkoztunk két holland sráccal, akik nagyon kedvesek és jófejek, baromi jó humorérzékük van, és ezt nagyra értékelem. (Ez azért nem minden hollandra jellemző.)

Sétáltunk egyet a belvárosban, megnéztük a nevezetes Dómtornyot, amiről érdekességet is meséltek. Magát a katedrálist mindenféle atrocitások érték 13. századbeli első megépülése óta (tűzvész, rombolás), és a végeredmény, hogy a tornyot és az épület másik felét összekötő folyosó soha nem épült meg, ezt jelképezi a falán látható plakát.

Ezek a képek később készültek, nappali fénynél.

A hazajutás nem volt zökkenőmentes. Még befelémenet kiderült, hogy az állomás, aminek még a vonatmenetrendjét is megnéztem a neten, még meg sem épült. (!) A buszt nem találtam meg, de napközben nem is bántam, szép idő volt. Visszafelé azonban tanácstalan voltam, hogy merre keressem, ezért felhívtam Y-t, aki hűvösen közölte, hogy kérdezzek meg valakit az állomáson. Végül A értem jött kocsival, nagyon rendes volt, de Y nyíltan ellenséges, mikor hazaértem. Az első konfrontáció. Én is dühös voltam. De másnap, mintha mi sem történt volna. Úgy döntöttem, megint, hogy várok még az ítélkezéssel.

Szerdán voltunk játszótéren a gyerekekkel, semmi extra nem történt. Jól éreztem magam velük, és szép volt az idő. F nagyon jófej volt az utcán, a kismotorjával jött, de ahogy szóltam, hogy ne menjen messzebb, vagy álljon meg az úttesten, rögtön hallgatott rám.

Csütörtökön először vittem sétálni D-t, a család kutyáját, amitől tartottam kicsit, de fegyelmezetten viselkedett, én meg tökre élvezem, igazi kikapcsolódás kutyát sétáltatni. Azt is felfedeztem, hogy közel van hozzánk az Amsterdam-Rijkskanal nevű folyó, aminek a partján egy sétány van végig magas (nyír?)fák között.

Aztán takarítottam az emeleten a gyerekek szobájában, meg a lépcsőhában. Nem volt piskóta, kb minden úszott a koszban. De dél körül sikerült végeznem, ebédeltem, és bementem Utrechtbe. (Ezúttal a buszt is megtaláltam Houtenben.) Ott Á-val találkoztam, aki egy utrechti magyar srác, É korábban összehozott minket neten. Tök jó volt, baromi nagyot sétáltunk Utrechtben - a városnak elbűvölő, sajátos hangulata van - és közben nagyot beszélgettünk. Voltunk két vagy három gyönyörű parkban, láttam coffee shopokat, és gyönyörű épületeket is. Sem bicikli, sem autó nem ütött el, ami kész csoda: a közlekedés kaotikusabb, mint Prágában volt pár éve - de csak ebben a városban. Rengeteg kép készült, keressétek a galérián. (Igen, ez már a 6.nap!) Ezúttal sem volt időm a nevezetességeket külön tanulmányozni, de erre még lesz időm, azt hiszem, és akkor majd jövök az anyaggal.:) Amikor már eléggé kimerültünk, a vonathoz közel egy sátorban ittunk sört, amit az aktuális színház-zene fesztivál alkalmából emeltek a kis téren. Egy koncertet is hallhattunk, ami egész jó volt. Tizenkét éves kölykök játszottak Nirvana-számokat, meg egyéb rockslágereket, és a "frontemberük" nagyon tehetségesen énekelt a korához képest. Felvételt is készítettem róla, szintén megtaláljátok a galérián.

Késő este értem haza, és még annak ellenére is hazataláltam, hogy egy buszvezető elküldött az ellentétes irányba...:)

Másnap végre elkísértem Y-t és a gyerekeket a Mickey's-be, hogy tudjam, hol van, meg hogy bemutasson, mert délután már én mentem értük. Az óvoda minden egyes ajtaja kóddal nyílik, lifttel lehet benne közlekedni. (Tudni kell, hogy egészen más rendszer van Hollandiában az óvodát és az iskolát illetően. A bölcsi és ovi együtt van, ún. day-care, nem kötelező minden nap, és mindenki fizet érte, de úgy tudom a keresetükkel arányosan. Az iskolát már négyéves korukban kezdik, és gondolom valamiféle készségfejlesztés van az első években.) Ha nem nézem meg hol van, a Mickey's, akkor is megtalálom, mert szintén egy sarokra van, a Schonauwennel szemben kb. Persze, nálam sosem lehet tudni... Ez a napom viszonylag eseménytelenül telt, a konyhát tettem rendbe, végre tudtam mindenkivel kicsit skype-olni, meg szundítottam a kanapén délután. 5 körül mentem az oviba, ahol összefutottam egy másik au-pairrel, aki azonnal tudta, hogy ki vagyok, és számot is cseréltünk. Filippínó lány, és mint kiderült a szomszédságban minden családnak filippínó au-paire van (aminek Y el is mesélte az okát, de sajnos nem igazán értettem). Sms-t is írt, de kicsit tartok attól a társaságtól, állítólag elég zárt közösség, és angolul sem igazán beszélnek. Az érdekesség kedvéért egyszer azért kimozdulok velük.

Tegnap reggel A bevitt kocsival AMSTERDAMBA, de ennek a napnak már külön fejezetet szánok, ha megengeditek... (Bár mást nem tehettek, ugyebár :P)

És el is telt egy hét. Valahogy úgy összegezném a dolgokat, hogy nagyon jól érzem magam, mert tudom, mennyire jól döntöttem, milyen sokat tanulok és kapok ettől az egésztől. Konkrétabb dolgokban vannak kételyeim és félelmeim, de ha ez nem így lenne, akkor nem lenne kihívás, és nem lenne értelme. A családot, az "új otthonomat" kell leginkább megszoknom, és megszeretnem. Ebben akadályoz, hogy egyelőre kiszámíthatatlannak látom őket, és nem tartják be amiket megbeszéltünk. Leginkább az internetet hiányolom a szobámból, valamint a függönyöket - bár ez részben megoldódott - és a BICIKLIT (amit Pató Pálék szintén beígértek, és mikor megérkeztem, csak odabökték, hogy vmi van vele, és majd megcsinálják)! És jó lenne, ha nem kéne folyamatosan tizenkétóráznom a jövőben, de ha mindig ennyi szabadidővel kárpótolnak, illetve rugalmasságomért cserébe ők is rugalmasak, akkor ezzel kapcsolatban egy szavam sem lesz.

És nagyon hiányzik az otthon és az otthoniak! Szeretlek titeket nagyon! (Tudja mindenki, akinek szól hogy neki szól.)

Well... sokat írtam most egyszerre, és korántsem értem a mondandóm végére. Egy szót sem meséltem az integető, fütyörésző buszvezetőkről, arról, hogy ha térképet látnak nálad a hollandok, azonnal odarohannak hozzád. Arról sem, hogy "typical dutch girl"-nek titulált egy férfi a vonaton. Hogy mindenhol leáll az egész közlekedés, ha néhány hattyú kisétál az útra, és ott nézelődik. Megvárják őket. Nem is dudálnak. Szóval, igyekszem gondolatban folyamatosan jegyzeteket készíteni, és annyit mesélni, amennyit csak tudok. De legyetek türelmesek! BOOH!

Ja, és még egyszer mindenkinek, a galéria címe:  computerapia.hu/agi/

Ez egy próba bejegyzés, hogy látszik-e meg ilyenek. Megettem az utolsó vacsorám, rántott sajt volt. A gyümölcsrizs helyett meg már csak néhány szem (óránként egy...) valeriána és egy gin-tonik fért zsugorodó gyomromba... Reggel hétkor indulunk!